Freida McFadden - Gyilkos örökség

Kedves Naplóm!

Nemrég bekerültem az Álomgyár kiadó blogger csapatába, ki is húztam a bögréből, hogy melyik könyvvel fogok kezdeni. Ez nem más lett, mint Freida McFadden Gyilkos örökség című könyve.

Sok jót hallottam már az írónő más kötetei kapcsán, így bátran nyúltam hozzá és kezdtem neki, mert tudtam, hogy az olvasásélmény tökéletesen azt adja majd, amire várok. 

A macskák roppant bölcsek. Nem törődnek semmi mással, csak a soron következő étkezésükkel. Nem foglalkoztatják őket afféle felesleges aggodalmak, mint hogy mi lesz a karrierjükkel, vagy hogy jóformán az egyetlen férfi, aki valaha is tetszett nekik, retteg tőlük.

A történet Nora életéről szól, és arról, hogyan szeretne végre megszabadulni a múltjától.

Adott egy mintaapa, aki soha nem emeli fel a hangját, mégis úgy manipulálja a környezetét, hogy szinte senkinek nem tűnik fel, mi rejtőzik az álarca mögött.

A múltjáról csak néha-néha kapunk információkat, de amikor igen, azok tűpontos részletek. Kapunk egy kis ízelítőt abból is, hogyan jött rá Nora gyerekként arra, hogy az apja valójában egy szörnyeteg.

Napjainkban senki sem ismeri Nora titkát: az apja több tucat nővel végzett, amikor ő még gyerek volt, és a saját pincéjükben kínozta meg őket. Nora emiatt eldöntötte, hogy neki soha nem lesz saját családja. Nem akarja továbbörökíteni ezt a degenerált gént, és inkább a munkájának szenteli az életét.

Nora sikeres sebész, aki tényleg csak a munkájának él. És egyáltalán nem azok a gondolatok járnak a fejében, amiktől egy átlag embernek felfordulna a gyomra. Nem kívánja más emberek csontjait egy ládában tartani, és abban sem leli örömét, hogy valaki az életéért küzd.

Viszont valaki nagyon szeretné elhitetni vele, hogy nem menekülhet a múltjától.

Két nő meghal, akik Nora betegei voltak, és mindketten pontosan megfelelnek az apja egykori preferenciáinak. Valaki pedig megpróbálja Nora nyakába varrni a gyilkosságokat.

És akkor a képbe kerül egy régi exbarát is, akinek a feltűnése Nora érzéseit alaposan felkavarja.

Teljesen úgy éreztem magam olvasás közben, mintha a Netflixen néznék egy új thrillert. Pörögtek a szemem előtt a történések, és minden fejezet végén azt éreztem, hogy csak még egyet, mert akkor biztosan kiderül, ki az, és mi fog történni ezután.

De ami igazán tetszett, hogy egészen az utolsó 2-3 fejezetig teljesen másra gyanakodtam.

És amikor már azt hittem, hogy nagyjából összeraktam a képet… hát, nagyon nem. 

Pont az a fajta thriller, aminél folyamatosan próbálod megfejteni, hogy ki mit titkol, közben pedig szépen adagolja az információkat, és újra meg újra elhiteti veled, hogy már rájöttél.

Aztán kiderül, hogy mégsem.

SPOILERES RÉSZ KÖVETKEZIK! SPOILERES RÉSZ KÖVETKEZIK!

Szóval, én először azt hittem, hogy majd az exbarátja lesz, mert minden jel arra utalt, hogy ő a tettes. Teljesen logikusnak tűnt, de az meg gyanús lett volna, ha tényleg ő lesz a gyilkos. Jól vezette a szálakat hozzá, teljesen elhittem, hogy ő lesz az. 

Pont felbukkan, amikor eltűnnek a lányok. Régre visszavezetve is hihető volt, hogy a horrort és trancsírozós filmeket kedvelő fiú majd pszichopata lesz és a Kézműves tanítványa. 

Aztán Philre terelődik a gyanú egészen kis időre, de pont annyi időre, hogy azt is elhidd, hogy talán tényleg ő lehet a gyilkos. Mert akkor meg már az lesz a "logikus".

De a legkevésbé feltűnő egyén a végén... áh, azért mégse lövöm le a poént, ha a spoiler felhívás ellenére is elolvastad ezt a kis részt.

Olvass tovább!

Margaret Rogerson – Sorcery of Thorns – Könyvek varázslata

Jöhet egy olyan slow burn könyvértékelése, mint amilyen lassan olvasok?

Bevallom, ezt a könyvet a befejezése után pár nappal sem tudom hova tenni. Mármint így… nagyon vártam, mert a fülszövege alapján izgalmasnak tűnt. Amikor elkezdtem, is nagyon jól indult, egyszerűen olvastatta magát, és már az elején kirajzolódtak a karakterek számomra, hogy ki-milyen. Imádtam benne, hogy nem kellett napokat gondolkodnom azon, hogy most akkor hogy is értelmezzem egyik-másik leírást. Bár a grimoárok elképzelése hagyott némi gondolkodási időt, de aztán csak sikerült magamban leboxolnom, hogy ezek miként is néznek ki. Főleg, amikor átalakulnak maleficussá.

De térjünk vissza arra, hogy miért is adnék én „csak” 3,5*-ot a könyvre. Miért nem érte el a 4-et legalább?

Először is, a 4*-os könyveket még szoktam ajánlani másoknak, hogy olvassák el, mert attól, hogy nem dobom el az agyam tőle, még jó könyv. Viszont itt nem érzem azt, hogy az 508 oldal megérné, hogy másoknak ajánlgassam. Nem lett a kedvenc könyvem, de (itt jön egy orbitálisan hatalmas DE!) amikor nem a semmit írta le oldalakon keresztül, és tényleg történt a történetben is valami, akár csata, kutatás vagy tényleg bármi, ami érdekes, akkor az számomra is kielégítően jó volt.

Ezt a könyvet megrövidíteném úgy 200 oldallal, és akkor azt mondanám, hogy ez egy 4,5*-os történet!

A szerelmi szál – inkább szerencsére – nem kifejezetten érzékletes vagy olvasmányos. Egyszer csak lesz, mivel nem ismerjük a férfi szereplő gondolatait a lány irányában, így tulajdonképpen csak így… megtörténik. Mert amúgy igazából a lány részéről sem olvashatjuk olyan baromi részletesen, hogy mizu. Ez csak úgy lett.

Néha behozza egy-egy felesleges mondatban, hogy „elpirul a közelségétől, pedig amúgy nem is érti, miért”, később meg, hogy „Nathaniel iránt érzett szeretetével ez és az”…

A történeti része. Amúgy zseni-jó, ami a háttérsztorija a sztorinak.

Azt is hozzá kell tennem, hogy vegyes érzéseket keltett bennem, ami nálam abszolút pozitív értelmezésű, mert szeretek bosszankodni, örülni, sírni egy könyvön egyszerre.

Elisabeth karaktere nekem túl „tökéletes romantasy hősnő” volt. Az a típus, aki életében nem harcolt még, és amúgy egy fűszálban is elesik, és a legrendesebb diák a világon, de azért lenyom egy bitang maleficust. Meg a későbbiekben is okosabb mindenkinél is, pedig csak a józan paraszti eszét használja, plusz olyan bátor, mint egy római gladiátor.

De a lényeg, hogy alapjáraton nekem egyszerre volt naiv az élethez. Aztán mégis ő lett a superhero.

Nathaniel már más tészta. Nekem igazából bejött ez a megfoghatatlan karakter, egész sokáig, aztán ez a tipikus „nem akarom, hogy itt legyél, mert a lélegzetvétel is fáj a jelenlétedben – mert akkor már titkon szerette –, de ellenáll és szenved inkább” fajta nyomiság nem jött be. De a szövege jó volt, ez a csipkelődős, vicces fiú, ha megnyílik.

A főgonosz meg hát olyan, mint egy átlag romantasy főgonosz. Az hajtja, hogy megváltsa a világot, mert úgy gondolja, ő csak jót tesz azzal, amit tesz, közben meg nem.

SPOILER, FŐLEG HA EL AKAROD OLVASNI KÉSŐBB!

Igazából sírtam a végén. Silas volt a kedvenc karakterem, főleg azért, mert ő nem egy fekete vagy fehér karakter, mint ahogy be volt állítva. Imádtam, amikor a démoni karaktere volt megírva, és azt is, amikor a mágusnak behódolt „kiscica” volt.

A vége pedig szétszaggatta a lelkem. De tényleg. Meg ahogy be lett fejezve.

Fuck it, függővég.

Bár a polcomon van a következő kötet, ami negyed olyan vastag csak, mint ez volt, mégsem fogok nekilátni most. Hagyom ülepedni, pedig amúgy a kíváncsiságom nagyon azon kattog, hogy megtudjam, vajon sikerült-e vagy sem, ami ott történik.

Olvass tovább!

Tomi Adeyemi - Vér és Csont gyermekei

Kedves Naplóm!

Befejeztem pár napja az Orisa trilógia első kötetét. Tomi Adeyemi egy olyan világot teremtett meg, ami igazából akár létezhetne is. Tény, hogy a mágusok és azok a lények, akik megtestesítik a történetet elrugaszkodottak, de ki vagyok én ahhoz, hogy ne élvezzem?! Hiszen ezeket IMÁDOM! 

Évek óta porosodott a polcomon, még egy olvas.hu Zsákbamacska keretein belül vásároltam, amikor 10 könyvet (amit én választhattam ki kb 100 kötet közül) 5000 Ft-ért lehetett megvenni. Szóval abszolút megérte a pénzt! Azt sajnálom, hogy a 3. kötet nem volt a választható könyvek között és most majd csak a 2. van, ha folytatnám, hiszen egy akkora függővéggel zárta az utolsó fejezetet az írónő, hogy rendesen haragudtam miatta...

Adott két testvér páros. Itt mindenkinek fontos szerepe van és bár van EGY főhősünk, mégsem úgy érzed, hogy ez csak róla szól! Ráadásul ha úgy nézzük van KETTŐ főgonoszunk is, tiszta káosz az elején, hogy megértsem, hogy ki-kicsoda és mi mozgatja, de aránylag hamar letisztul. 

Van Zélie & Tzain, ők egy testvér páros. Egy mágus (Z) és egy kosidán (T) - aki nem született mágusnak és a vérében egy cseppnyi mágia (asé) sincs. Igen, a szavak, nevek és néhány rítus, amit kántálnak benne elég nyelvtörő és biztos, hogy nem úgy kell mondani, ahogy te gondolod. Ez egy kissé zavart is, főleg amikor bejött az a vonal, hogy a mágiát újraélesszék. 

Nem árultam el hatalmas spoilert, nyilván arról szól a könyv, hogy a tizensok éve eltiport/leigázott mágusok mágiáját visszaszerezzék. 

Z & T szegények, alig tudják magukat életben tartani, az apjuk tiszta depi mióta az anyjukat a szemük láttára gyilkolták le (mert ő mágus volt) és az újdonsült király (miután a mágusok meggyilkolták szeretett feleségét, gyerekeit és apját, aki korábban a király volt) lerohanta őket és kiirtotta a világukból. Azok a gyerekek, akik nem érték még el a kort, hogy a mágiájukhoz jussanak a "választottak", őket életben hagyták, hiszen nem volt mágiájuk így nem voltak veszélyesek. A könyvben csak féregnek vannak titulálva. Ennek fontos szerepe van, hogy így hívják őket.

Aztán adott a másik testvér pár Amari & Inan, a király új feleségétől származó sarjak. A gazdag hercegnő, aki nem lát a palota négy falán túlra és a herceg, aki a főparancsnoki címért harcol az apja elismeréséért. Na ez a kettős igazán érdekes. De nem tudok úgy beszélni róluk, hogy ne toljam tele irdatlan nagy spoilerekkel! Szóval sajnálom, ha róluk többet szeretnétek megtudni, akkor el kell olvasnotok a könyvet. Amari hercegnőt később napmacskának fogják becézni (ami egy nagyon félelmetes állat a könyv szerint, kb kardfogú tigris ft. bölény bika x3, ahogy én elképzeltem.)

A történet arról szól, hogy van 3 olyan ősi mágikus eszköz, amivel visszahozható a mágia. Ebből egyet megtalálnak a király gárdistái és hozzá kerül, minek következtében ha egy kiválasztott (onnan lehet tudni, hogy az, hogy nekik fehér a hajuk, nagyon menő amúgy) megérinti, akkor visszatér a mágia belé, szóval a király nyilván iszonyat parázik tőle és hát meg kell semmisíteni, de sehogy sem lehet. 

Na ez a tekercs kerül Zélie-hez és ébreszti fel a mágiáját. Z amúgy egy arató, ez azt jelenti, hogy a holtak szellemeit tudja megidézni és az a feladata, hogy a halottakat átsegítse a túlvilágra. Egyébként rengeteg féle mágus létezik (10 féle klán és 12 mágia típus) és szerintem ez egy különleges pontja a sztorinak, hogy oké, vannak azok akik a tüzet irányítják, de őket például égetőknek hívják. Akik meg a vasat tudják formálni, ők az olvasztók. Vannak még gyógyítók (evidens mit csinálnak) és a személyes kedvencem voltak azok, akik betegséget meg mindenféle ilyen gusztustalan dologgal tudták megölni az embert, ők voltak a rothasztók. Imádtam ezeket az elnevezéseket.

Szóval a történet arról szól, hogy Z-t meg kell ölni és a mágiát elpusztítani. 3 szemszög fog váltakozni, így sokkal átláthatóbb lesz az egész történet MIÉRT-je. 

Egyedül azért nem 5*-os a történet, mert ezek a nevek, szavak és ősi szövegek sokasága engem zavart olvasás közben. Meg Inan karaktere... persze a könyvben így tökéletesen megtestesíti, amit neki kell, de hogy hányszor agyonvertem volna... rengetegszer. Viszont! Remélem Roen többet fog szerepelni a következő kötetben, mert bármennyire is jelentéktelen mellékkarakternek tűnik (és igazán csak a vége felé jött meg a sztoriba) nekem ő egy üde színfoltja volt az egésznek. Többet szeretnék róla olvasni, úgyhogy remélem úgy írta meg, hogy van szerepe a következőben. Nagyobb, mint most! :)

Nem sokszor tűnik fel ez a sorozat másoknál, szóval remélem kap egy kis hype-ot általam és mások is a kezükbe veszik, mert ha szeretitek az izgalmas fantasykat, akkor ezt ajánlom nektek! De tényleg!

Olvass tovább!

Victoria F. Veyla - Az elátkozott lap

Kedves Naplóm!

Amikor elkezdtem Az elátkozott lapot, nem igazán tudtam, mire számítsak. Mivel Vikit személyesen ismerem, lehet egy kicsit elfogult is leszek emiatt, de igyekszem minden érzésemet betűkbe zárni. 

A könyv alapvetően egy young adult fantasy, ahol a varázslat jelen van, de nem úgy, hogy minden más fölé nőne. Sokkal inkább a karakterek, a kapcsolatok és az érzelmi szálak viszik előre a történetet. És még egy apróság, ami szerintem sokaknak fontos lehet: nincs benne spice jelenet, a romantikus szál inkább az érzelmekre és a kötődésekre épít.

Sokáig azt hittem, hogy az otthon egy hely – egy ház, egy város, valami kézzelfogható. Csak most értettem meg, hogy az otthon lehet egy ember is. Valaki, akinek a közelsége elcsitítja a fejemben kavargó gondolatokat, akinek az ölelésében végre biztonságban érezhetem magam.

Ami Elisabeth karakterét illeti, vele kapcsolatban végig kicsit vegyes érzéseim voltak. A történet nagy részében sokszor inkább sodródónak éreztem, mintha az események történnének vele, nem pedig ő alakítaná azokat. Nem feltétlenül zavart, mert valahol illett a karakter bizonytalanságához, mégis többször éreztem azt, hogy szeretném egy kicsit megrázni és azt mondani neki: „na, most már dönts valamit.” Ugyanakkor a történet vége felé mintha elkezdett volna átbillenni benne valami. Ez itt egy kis spoiler! Ahogy elkezd érezni valamit Zyran iránt, fokozatosan sokkal önállóbbnak és belevalóbbnak éreztem. Nem egyik pillanatról a másikra változott meg, és pont ezt szerettem benne — lassan alakult át, és végre nem csak sodródott az eseményekkel, hanem elkezdett valóban döntéseket hozni.

És ha már Zyran: nekem végig ő maradt az egyik legérdekesebb karakter. Az a típus, aki körül mindig marad valamennyi titokzatosság, és emiatt az ember folyamatosan többet akar tudni róla. Szeretem azokat az összetett szereplőket, akiknek nem rakják ki az egész személyiségét az első néhány fejezetben az asztalra, hanem hagynak körülöttük egy kis homályt. Jó nyilván a gyerekkori trauma eléggé jól hozza az elvártat nála... De a lényeg, hogy nekem ő ilyen volt. 

És muszáj külön megemlíteni Fortunát is, mert a malac egyszerűen megérdemli. Imádom, amikor egy történetben vannak ilyen apróbb szereplők vagy részletek, amik elsőre jelentéktelennek tűnnek, mégis hozzáadnak valami pluszt az egészhez. Fortuna tipikusan ilyen volt. Nem a világot menti meg, nem ő mozgatja a cselekményt, mégis valahogy életet ad a történetnek. Sokszor pont ezek a kisebb dolgok maradnak meg bennem a legerősebben olvasás után.

És akkor beszéljünk Arthurról... Érzem, hogy ezzel valószínűleg kisebbségben leszek, de nekem Arthur nagyon nehéz ügy volt. Tudom, hogy YA fantasy, tudom, hogy romantika, és azt is értem, hogy sokan pontosan az ilyen karaktereket szeretik, de nálam ezek a túlzó romantikus gesztusok egy ponton már teljesen átfordultak. Annyira cuki akart lenni, hogy nekem már inkább sok lett. Lehet egyszerűen csak túlkoros vagyok ehhez a nagyon aranyos, nagy gesztusos romantikus vonalhoz, de néha komolyan azt éreztem, hogy Arthur, kérlek… ülj le egy kicsit.

Ez itt egy kis spoiler lesz! Ez itt egy kis spoiler lesz! Ez itt egy kis spoiler lesz! Ez itt egy kis spoiler lesz!

Viszont Arthurhoz kapcsolódik az egyik olyan jelenet is, ami teljesen váratlanul sokkal durvább volt, mint amire egy YA fantasytől számítottam. Amikor megmutatja Elisabethnek, hogy ott fekszik abban a szobában a nyitott, üres szívhelyével és gyakorlatilag haldoklik… hát, az nekem konkrétan horror volt a YA-mércéhez képest. Addig a történet teljesen más hangulatot épített, és pont emiatt ütött akkorát. Ott egy pillanatra csak néztem, hogy jó, erre valahogy nem készített fel senki.

Igazából a szobornál és a jóslatnál a szív–tőr kombináció miatt már elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy Elisabeth valószínűleg fel fogja áldozni magát. Nem mondom, hogy teljesen váratlanul ért a fordulat, mert a könyv azért elszór pár morzsát, amiből lehet következtetni. De arra egyáltalán nem számítottam, hogy ez konkrétan az esküvője után nagyjából tíz másodperccel fog megtörténni. Ott azért ültem egy darabig és csak pislogtam. Mert egy pillanatra már majdnem elhittem, hogy megkapjuk a klasszikus YA fantasy lezárást, aztán a történet gyorsan közölte, hogy nem, még nincs vége.

És pont emiatt működött nálam jobban Elisabeth döntése is. Mert addigra már nem ugyanaz a karakter állt ott, aki a könyv elején inkább csak sodródott az eseményekkel. Mire eljutottunk idáig, addigra fokozatosan elkezdett önállóbbá válni, és emiatt sokkal nagyobb súlya lett annak, amit végül megtett.

Összességében nekem Az elátkozott lap nem csak a világépítése vagy a fordulatai miatt marad emlékezetes, hanem a karakterei miatt. A kapcsolatai, a kisebb pillanatai, Fortuna, a karakterek közötti dinamika: ezek sokkal jobban megmaradtak bennem. És első könyvhöz képest kifejezetten kíváncsivá tett arra, hogy mi lesz a következő és merre tovább. :) 

Olvass tovább!

Axie Oh - A lány, aki a tenger alá esett

A történet egy olyan világban indul, ahol a tenger nemcsak természeti erő, hanem mindent meghatározó hatalom. A viharok rendszeresen pusztítanak, az emberek pedig generációk óta abban hisznek, hogy mindez a Tengeristen haragja. A megoldás szerintük egyszerű, még ha kegyetlen is: a kiválasztott lányokat díszes ruhában a tengerbe vetik, abban a reményben, hogy egyikük végre elnyeri az isten kegyét.

Mina ebben a világban nő fel. Nem lázadó, nem forradalmár, inkább figyelmes és csendes típus, aki mindig mások érdekeit nézi. Amikor azonban a bátyja szerelmét jelölik ki áldozatna, Mina nem mérlegel hosszan. A döntése hirtelen, de tudatos: a lány helyére lép, és a hullámok közé veti magát.

Ahelyett, hogy meghalna, egy különös világban ébred fel. A Szellemek Birodalma nem víz alatti romváros, hanem egy nyüzsgő, színes hely, ahol istenek alszanak, szellemek járják az utcákat, és mindennek ára van. Itt találkozik a Tengeristennel, aki azonban nem a kegyetlen zsarnok, akinek odafent hiszik – hanem egy alvó isten, akinek az álmaiban ragadt a világ sorsa.

A néped nem az istenek akarata miatt szenved, hanem saját erőszakos tettei miatt. Háborút indítanak, hogy felégessék az erdőket és a földeket. Vért ontanak, ami beszennyezi a folyókat és a patakokat. Az isteneket vádolni olyan, mintha a földet vádolnád. Keresd meg a tükörképed, ott van az ellenség!

Mina hamar rájön, hogy ha valódi változást akar, akkor nem elég felébreszteni az istent. Meg kell értenie, mi történt vele, kik azok, akik hasznot húznak az örök káoszból, és hogyan kapcsolódik mindehhez a saját jelenléte. Ebben segítik – vagy épp akadályozzák – a Szellemek Birodalmának lakói.

A szereplők kapcsolatai lassan formálódnak, beszélgetésekből, közös helyzetekből és döntésekből. A romantikus szál Shin és Mina között fokozatosan épül fel, nem elszakítva a fő történettől, hanem szorosan összefonódva vele.

A cselekmény során egyre több részlet derül ki arról, hogyan működik ez a világ, miért nem tér vissza a béke a felszínre, és milyen következményei vannak annak, ha az emberek vakon követnek egy hagyományt. A koreai mitológiai elemek természetesen simulnak bele a történetbe, és egyedi hangulatot adnak neki.

Ez a könyv ideális választás azoknak, akik szeretnének egy kalandos, mitikus történetet olvasni erős hangulattal, jól követhető cselekménnyel és szerethető szereplőkkel. Olyan olvasmány, ami beszippant, végigvisz egy különleges világon, és közben végig kíváncsivá tesz arra, mi lesz a következő lépés.

Lehet, hogy nem olyan nagy, mint egy hegy és nem olyan fényes, mint a hold — folytatom, amikor a szemembe néz, és a mély, sötét szempárban valami szívfájdító, sebezhetőségről árulkodó pillantás villan fel —, de pont olyan gyönyörű, mert a te lelked. Erős, kitartó és szilárd. És makacs is. — Halkan felnevet. — És tiszteletre méltó, amilyen te is vagy.

Olvass tovább!

Kristen Ciccarelli - A lázadó boszorkány

Kristen Ciccarelli A lázadó boszorkány nálam végig azt az érzést hozta, hogy a történet most érkezett meg oda, ahová induláskor tartott. Ez a kötet már kevésbé játékos, kevesebb benne a bizonytalanság, és sokkal több az egyenes helyzet. A szereplők nem keresik tovább, kik szeretnének lenni — inkább azzal foglalkoznak, hogyan lehet együtt élni azzal, amivé váltak.

A felszínen talán gyengeségnek tűnhet. Valójában azonban még az acélnál is erősebb. A szerelmet nem lehet irányítani. A szerelem nem engedelmeskedik az igazságtalan törvényeknek. A szerelem mindig kiáll a zsarnokok ellen.

Rune ebben a részben sokkal zártabb. Kevesebbet beszél, ritkábban magyaráz, és gyakran előbb cselekszik, mint gondolkodik. Ez nem mindig szimpatikus, de érthető. Az eddigi tapasztalatai után teljesen logikus, hogy nem bízik senkiben feltétel nélkül, és hogy a döntései mögött inkább védekezés van, mint idealizmus.

Gideonnál végig éreztem a feszültséget aközött, amit megtanult, és amit már nem tud figyelmen kívül hagyni. Nem válik egyik pillanatról a másikra mássá, inkább fokozatosan csúszik ki a biztosnak hitt szabályok közül. Azok a jelenetek működtek a legjobban, amikor látszik rajta, hogy már nem tud visszamenni oda, ahonnan indult, de előre sem lát még tisztán.

A kapcsolatuk ebben a kötetben sokkal halkabb. Nincsenek nagy gesztusok vagy látványos érzelmi kitörések, inkább rövid beszélgetések, félbemaradt mondatok és döntések, amelyekből érezni lehet, hogy mit jelentenek egymásnak. Nekem ez jobban illett ehhez a történethez, mint egy hangsúlyosabb romantikus ív. 

Rune és Gideon kapcsolata ebben a történetben számomra azért működik ennyire jól, mert soha nem válik egyszerűvé, még akkor sem, amikor már világos, mit jelentenek egymásnak. Nincs olyan pont, ahol minden félrecsúszás hirtelen eltűnne, vagy ahol a múlt súlytalan lenne. Amit egymással tettek, az végig ott marad köztük.

Ami különösen erős, hogy a kapcsolatuk nem egyenlő helyzetből indul. Gideon hatalmi pozícióban van, Rune pedig folyamatos veszélyben. Ez az egyensúlytalanság később sem tűnik el teljesen, csak átalakul, és ettől a köztük lévő dinamika mindig kissé feszült marad. Még a legcsendesebb pillanataikban is ott van a tudat, hogy nem ugyanarról az oldalról jönnek.

Rune részéről a kötődés soha nem naiv. Amit érez, az nem vak bizalom, inkább egy tudatos vállalás: tisztában van azzal, ki Gideon, és mit képviselt, mégis mellette marad. Gideonnál ez lassabban érkezik meg. Nála a kapcsolat inkább egy belső törésvonal mentén alakul, ahol a tanult hitek és a személyes tapasztalatok már nem férnek meg egymás mellett.

Ami nagyon jól működik, hogy a szerelmük nem oldja fel a konfliktust a világukkal. Nem lesz tőle könnyebb, nem teszi elfogadhatóbbá a döntéseiket, és nem ad egyszerű válaszokat. Inkább csak kijelöli azt az egyetlen embert, akivel őszinték tudnak lenni.

Gideon hátratolta a sapkáját és egyenesen Rune-ra szegezte pisztolyát. 

Ahogy találkozott a tekintetük, Rune szíve olyan hevesen dobogott, mintha egy hurrikán tombolt volna a mellkasában. 

Már azt hittem, hogy elfelejtettél.

A végére a kapcsolatuk nem egy idealizált állapotba érkezik meg, hanem egy olyan pontra, ahol már tudják, mit vállalnak egymással. Nem ígéretet kapunk, hanem egy döntést. És szerintem ez az, ami igazán hitelessé teszi Rune és Gideon történetét: nem azért vannak együtt, mert „így kell lennie”, hanem mert mindketten tisztában vannak az árával, és mégis ezt választják.

A végére minden a helyére kerül: nem csak az események, hanem a szereplők viszonya is egymáshoz és a világhoz, amiben élnek. Amikor befejeztem, nem maradt bennem kérdés azzal kapcsolatban, miért így alakult. Egy olyan befejezés lett, amely után nem akartam újraírni a dolgokat fejben. Elég volt úgy, ahogy van.

Olvass tovább!

Jennie Goutet - Lord a fa alatt

 A Lord a fa alatt egy rövid, karácsonyi hangulatú romantikus történet, amely a 19. századi arisztokrácia világába kalauzolja az olvasót. A cselekmény néhány nap alatt játszódik: Lord Nicholas a húga meghívására érkezik karácsony idején a családi kúriába, ahol megismeri Julia barátnőjét, Laviniát. A vonzalom köztük szinte az első pillanattól érezhető, ám hamar kiderül, hogy Lavinia már jegyben jár egy idősebb, kétes hírű férfival.

A történet egyik legerősebb eleme Lavinia helyzete: a lány nem szerelemből, hanem kényszerből készül házasságra. Jegyese ugyan vagyonosnak tűnik, valójában kapzsi, zsugori, és semmilyen tiszteletet nem tanúsít Lavinia iránt — nyájassága csupán érdekből fakad, négyszemközt pedig kifejezetten megalázó módon bánik vele. A házasság célja egyértelmű: a férfi a lány családjának adósságait kívánja rendezni, cserébe viszont Lavinia szabadságát és boldogságát követeli.

Lord Nicholas ezzel éles ellentétben áll: figyelmes, empatikus, és egyedüliként — húgával együtt — valóban törődik azzal, mi történik Laviniával. A köztük kibontakozó kapcsolat érzelmileg hiteles, még akkor is, ha a rövid terjedelem miatt minden esemény gyors egymásutánban követi egymást. A feszültséget tovább növeli, hogy a karácsonyi eseményekre Lavinia jegyese is meghívást kap, ahol a szereplőknek szembesülniük kell a valósággal.

A konfliktus végül nemcsak romantikus, hanem erkölcsi síkon is megoldódik: kiderül, hogy a férfi csalással szerezte vagyonát, így elveszíti hitelét és pozícióját. Ez a felismerés Lavinia apjának köszönhetően teszi semmissé a már papíron megkötött házasságot, és megóvja a lányt egy méltatlan élettől — miközben Lord Nicholasnak sem kell párbaj árán bizonyítania érzéseit.

Összességében a Lord a fa alatt egy gyorsan olvasható, 1–2 óra alatt befogadható, könnyed, mégis érzelmekkel teli történet. Nem törekszik mély társadalmi elemzésre, viszont jól mutatja meg a kor női sorsainak kiszolgáltatottságát, és azt, milyen sokat számít, ha valaki végre valódi figyelemmel és tisztelettel fordul egy másik ember felé. Ideális választás azoknak, akik egy karácsonyi hangulatú, klasszikus romantikus történetre vágynak, gyors, mégis kielégítő lezárással.

Olvass tovább!

George Eliot - Dr. ​Lydgate és a városi pletykák - Middlemarch III.

George Eliot Middlemarch című regényének harmadik kötete világosan megmutatja, miért nehéz eldönteni, hogy az írónő munkássága inkább filozófiai gondolkodás vagy művészi ábrázolás. Ebben a részben nem egyetlen nagy drámai esemény kerül a középpontba, hanem több, egymással összefonódó krízishelyzet, amelyek mind ugyanarra a kérdésre irányítják a figyelmet: hogyan viselkedik az ember erkölcsi, érzelmi és társadalmi nyomás alatt.

Vannak válaszok, amelyek eltérítik ugyan a haragot, de csak a szoba másik végébe. Egy vitát higgadtan félbehagyni, holott az igazság egyértelmű, férj és feleség közt még nehezebb, mint filozófusok közt.

A kötet egyik legerősebb szála Fred Vincy válsága. Fred nem romantikus hős és nem is tragikus alak, hanem zavarodott, irányt vesztett fiatalember, akit saját felelőtlensége sodor bajba. A lókupeccel szembeni adóssága nem pusztán pénzügyi probléma, hanem erkölcsi és lelki teher is, amely szó szerint megbetegíti. Itt különösen érzékenyen mutatja meg, hogyan válhat a társadalmi elvárásoknak való megfelelés — a papi pálya erőltetése, a családi nyomás — belső összeomlás forrásává. Fred története arra mutat rá: mihez kezdhet az, aki nem alkalmas arra az életre, amelyet kijelöltek számára?

Dr. Lydgate ebben a kötetben nemcsak mint új orvos, hanem mint összekötő figura jelenik meg. Rendszeres látogatásai a Vincy-házban egyszerre szakmaiak és személyesek, és finoman készítik elő a Rosamondhoz fűződő kapcsolatát. Lydgate alakján keresztül látjuk a modern orvostudomány racionalitását Middlemarch érzelmi és pletykák által vezérelt közegével szembe állítva.

Dorothea visszatérése a nászútról különös érzelmi törést hoz a regénybe. Az itáliai fényből az angol télbe való érkezés szimbolikus: Dorothea lelkesedése és idealizmusa itt találkozik először igazán a házasság realitásával. Casaubon betegsége új szerepet ad neki, amelyet teljes odaadással vállal, ugyanakkor a Will Ladislaw érkezéséről szóló levél feszültséget teremt a házasságon belül. Dorothea kivirulása az ápolásban egyszerre felemelő és nyugtalanító: finoman sejteni, hogy a fiatalasszony erkölcsi ereje egy érzelmileg szűk térben rekedt.

A kötet társadalmi hátterét Featherstone közelgő halála adja. A rokonok „keselyűként” való megjelenése ironikus és kegyetlen képet fest Middlemarch lakóiról. Itt válik igazán érzékelhetővé a városi közösség működése: az örökség reménye, a pletyka és az önérdek felülírja az emberi méltóságot. Featherstone esete nem mellékszál, hanem tükör, amelyben a város erkölcsi arca torzulva, de felismerhetően jelenik meg.

George Eliot ebben a részben különösen erősen bizonyítja, hogy a filozófiai kérdések — kötelesség, felelősség, erkölcs, önismeret — nem elvont fejtegetések, hanem hús-vér emberek mindennapi döntéseiben öltenek testet.

Szereplők ebben a kötetben:

• Dorothea figurája az önfeláldozás és az elfojtott érzelmi igények konfliktusát testesíti meg.
• Celia nem sekélyes figura, hanem Dorothea ellenpontja: azt mutatja meg, hogy az egyszerűbb választások néha kevesebb szenvedéssel járnak.
• Rosamond a külső harmónia és a belső üresség alakja. Érzékelteti, hogy bája mögött rugalmatlan elképzelések és erős önérdek húzódik.
• Fred története a társadalmi elvárások és az egyéni alkalmasság konfliktusáról szól.
• Lydgate a modern tudomány képviselője egy hagyományos közösségben.

Olvass tovább!

Kővágó Sára - Ha elszámolok tízig

Kővágó Sára könyveihez eleve bizalommal nyúlok. Van bennük valami következetes figyelem az emberi belső folyamatok iránt, ami miatt olvasás közben nem érzem azt, hogy siettetni akarnának vagy elmagyaráznák helyettem, mit kellene éreznem. A Ha elszámolok tízig… is ebbe a sorba illeszkedik, és talán pont ezért tudott ennyire közel kerülni hozzám.

Brooke úgy érkezett az életembe, mint egy tornádó. Mindent felforgatott. Eltüntette a magányom, és mozgásra bírta a szívemet, ami akkor már csak a puszta létfenntartásáért működött. Azóta van célja a reggeleknek, a nappaloknak és minden egyes átkozott percnek, amit benne tölt.

A főszereplő számomra nem egy karakter volt, akit kívülről kell figyelni, hanem egy állapot megfogalmazása. Az a bizonytalanság, amikor az ember érzi, hogy valami elcsúszott, de még nem tudja pontosan megmondani, hol és miért. Amikor már nem működik ugyanaz a hozzáállás, mint korábban, de az sem világos, mi jöhetne helyette. A könyv ezt az átmenetet mutatja meg, sokszor egészen hétköznapi helyzeteken keresztül, minden különösebb dramatizálás nélkül.

Ami különösen erős benne, az az önreflexió természetes jelenléte. Nem tudatos önvizsgálatként jelenik meg, nem cél vagy elhatározás formájában, hanem kényszerű figyelemként. A főszereplő nem azért kezd el magára figyelni, mert fejlődni szeretne, hanem mert már nem tudja ugyanazzal a figyelmetlenséggel folytatni az életét, mint addig. A kérdések, amelyek felmerülnek benne, nem elméletiek: miért reagál így, miért halogat, miért marad csendben bizonyos helyzetekben, és mit véd ezzel valójában.

Ez az önreflexió nem vezet gyors felismerésekhez vagy megkönnyebbüléshez. Inkább egyfajta tisztábban látás jelenik meg, ami után már nehéz nem észrevenni a saját működésünk ismétlődő mintáit. A könyv nem sugallja, hogy ez felszabadító folyamat lenne – sokkal inkább fárasztó, töredezett, tele visszalépésekkel. A főszereplő nem „jobb” lesz, hanem közelebb kerül önmagához, és ez a közelség nem mindig kényelmes.

Ehhez kapcsolódva külön értékeltem, hogy a könyv teret ad annak, hogy a gyógyulás vagy az önmagunkhoz való közeledés nem feltétlenül beszéden keresztül történik. A terápiás lovaglás jelenléte ezt finoman, mégis egyértelműen mutatja meg: néha a bizalom, az együttműködés, a határok érzékelése előbb jelenik meg mozdulatokban és reakciókban, mint gondolatokban.

Jó volt újra olvasni korábbi könyv szereplőkről és tudni, hogy nem csak egyetlen könyv lapjain léteznek. Van múltjuk, van továbbélésük, és közben változnak is (nem árulom el, hogy kikkel találkozhattok benne, mert ez mindig bulis felfedezés!).

– És ha kell, – folytatom, a hangom rekedt a korábbi kiabálástól –, azzal töltöm az életem hátralévő részét, hogy ezt bebizonyítom neked. Megmutatom, milyen szerethető vagy. És ha százszor esel vissza, én százszor kihozlak belőle. Eddig egyedül kellett harcolnod. Most engedd meg, hogy én harcoljak érted. Mert megígértem – a szemébe nézek, és hagyom, hogy hozzám simuljon, tökéletesen, mintha egy szobrász egymáshoz faragott volna minket. Mert őt nekem teremtették, és engem neki. – Együtt! Ha kell ezerszer, de majd együtt elszámolunk tízig!

Olvass tovább!

Diana Hunt - Ragadozók Háza

Diana Hunt – Ragadozók háza 

— Amikor a múlt újra kinyitja a száját

Amikor letettem az első kötetet, már akkor tudtam, hogy Diana Hunt világa nem fog csak úgy elengedni. És persze nem is engedett. A Ragadozók háza pontosan az a folytatás, amitől az ember nemcsak újra beleszeret ebbe a sötét, pszichológiai játékokkal teli univerzumba, hanem közben kicsit meg is roppan benne. 

Találkozik a tekintetünk, az övében ugyanazt látom, mint ami az enyémben lehet: félelem, vágy, fájdalom és az elkerülhetetlen tény, hogy mindketten súlyos árat fogunk fizetni.

Aki olvasta az első részt, tudja, hogy itt minden apró mozdulatnak, minden félmondatnak súlya van. Ebben a részben viszont a súly még nehezebb. A történet mélyebbre megy – nemcsak a karakterek fejében, hanem a múltjukban is. És az a múlt… nos, az harap.

Végig ott van az a fojtott feszültség, amitől olvasás közben szinte zúg a fejed, mert érzed, hogy valami készül. Hunt mesterien adagolja a sötétséget: hol csak egy árnyalattal lesz sűrűbb a levegő, hol meg egyszerűen rád csapja az ajtót, és te ott maradsz a sötétben, egyedül a gondolataiddal.

Karakterek, akik végre nem csak túlélnek – hanem változnak is!

A Ragadozók háza egyik legnagyobb ereje, hogy a szereplők fejlődnek – de nem idealizált módon. Nincs hősies felemelkedés, inkább apró, néha fájdalmas elmozdulások.

Látjuk, hogyan küzdenek a múltjukkal, hogyan próbálnak más döntéseket hozni, és mégis mennyire nehéz kiszakadni a saját sötétségükből.

Az első kötetben még sokszor sodródnak, itt viszont már tudatosan próbálnak irányítani.

Olyan fejlődés ez, amitől az ember egyszerre reménykedik és szorong. Mert látod, hogy tanulnak… de azt is, hogy a seb, amit hordoznak, nem fog csak úgy begyógyulni. Főleg, ha William példáját nézem... ajj!

Gyerekként a hősöket szerettem , de ahogy felnőttem, megértettem a gonosztevőket, akiktől mindent elvették.

Két kötet, egyre mélyülő világ

Az első rész inkább a felfedezés volt – megismerni a szabályokat, a sötétség logikáját, és persze a karaktereket.

A második viszont már szétszedi mindezt. Olyan, mintha Dia azt mondaná: „oké, most, hogy ismered a világomat, nézzük meg, mennyit bírsz el.”

A világ itt már nemcsak háttér, hanem aktív szereplő. Minden helyszín, minden visszatérő szimbólum új értelmet kap, és közben lassan, alattomosan mindent a végkifejlet felé tol.

És aztán jön a vége...

Az a bizonyos - szerintem - cliffhanger. Az a „Neeee, ezt most így nem lehet abbahagyni!” típusú befejezés, amikor konkrétan ránézel az utolsó oldalra, hátha maradt még valami. És nem, nem maradt. Csak a döbbenet... Dia, ez nem ér!!

Pontosan tudja, hol kell félbeszakítani mindent, hogy az olvasó egyszerre legyen dühös, izgatott és totálisan lebénulva a sokktól.

Szóval a vége nem lezár, hanem kinyit – egy újabb ajtót, amin kénytelen vagy majd belépni a következő kötetben. Egy igazi „OMG!”-pillanat, ami után az ember vagy némán ül percekig, vagy csak annyit tud mondani: „Na jó, ez most durva volt.”

Olvass tovább!

Kristen Ciccarelli - Szívtelen vadász

Kristen Ciccarelli: Heartless Hunter — amikor a vadász és a boszorkány egymás tükörképei.

Vannak könyvek, amelyek nem csupán egy történetet mesélnek el, hanem hangulatot teremtenek. Illatot, színt, rezgést. A Heartless Hunter pontosan ilyen volt számomra — egyszerre sötét és kifinomult, vérvörös és aranyfényű, mint egy bálterem, ahol minden mosoly mögött árnyék lapul.

Amikor kézbe vettem, még nem sejtettem, hogy ennyire beszippant. A borító, a cím és a „witch hunter” motívum alapján valami klasszikus romantikus fantasyra számítottam, de hamar kiderült, hogy sokkal mélyebb, mint amire készültem.

Egy világ, ahol a vérnek ára van!

A történet egy különös, viktoriánus hangulatú világban játszódik, ahol a mágia tiltott, a boszorkányokat üldözik, és a társadalmi hierarchia kegyetlenül szoros keretek közé zárja az embereket. A gázlámpák fénye, a bálok csillogása és a titkok súlya együtt teremtik meg azt a fojtott, mégis varázslatos atmoszférát, ami végigkíséri a regényt.

Ebben a világban a mágia nem kecses vagy tündérmesébe illő — inkább nyers, fájdalmas és veszélyes. Vérrel működik, és minden használata következményekkel jár. Ez a részlet különösen tetszett: a varázslat itt nem menekülés, hanem teher, amiért fizetni kell.

Rune és Gideon – a fény és a sötét határán

A középpontban Rune Winters áll, aki nappal a társasági élet csillaga, éjszaka viszont a titokzatos Bíbormoly, aki a boszorkányok védelmezője. Kettős élete folyamatos feszültséget hordoz — minden mosolya mögött ott bujkál a félelem, hogy lelepleződik.

Vele szemben Gideon Sharpe, a Vérőrség kapitánya, aki minden erejével azon dolgozik, hogy elkapja a molyt — mit sem sejtve arról, hogy éppen őt üldözi, akit lassan megkedvel. Kettejük kapcsolata egy hosszú, lassan izzó párbaj. Vonzalom és gyanakvás keveredik benne, miközben egyikük sem meri kimondani, amit valójában érez.

A legjobban talán azt szerettem bennük, hogy nem egy idealizált szerelmi történet részesei, hanem két megtört ember, akik a saját meggyőződésükben próbálnak hinni — egészen addig, amíg a másik el nem bizonytalanítja őket.

A Heartless Hunter ereje az atmoszférában rejlik. Minden jelenet tele van feszültséggel — nem a gyors események miatt, hanem a kimondatlan érzések miatt, amik a sorok között vibrálnak. A szerző lassan, de biztosan húzza be az olvasót, miközben minden fejezet újabb titkot sejtet.

A romantikus szál nem harsány vagy túlzó. Inkább finom, fokozatosan épülő, amitől minden érintés és pillantás sokkal nagyobb súlyt kap. Ez a lassú égés az, amitől végül nehéz letenni a könyvet.

Ebben a történetben nincsenek igazi hősök vagy gonoszok. Minden szereplő a saját igazát követi, még ha ezzel másokat el is pusztít. Rune sem makulátlan megmentő, Gideon sem hidegvérű szörnyeteg. Inkább két ember, akik máshonnan indulnak, de ugyanazt keresik: a szabadságot, és önmaguk megértését.

A könyv végére azt éreztem, hogy ez a történet nem a szerelemről szól a szó romantikus értelmében, hanem az önazonosságról. Arról, hogy mennyire nehéz megmaradni annak, aki vagy, miközben a világ mindent megtesz, hogy elrejtsd magad.

A Heartless Hunter számomra nem csupán egy történet volt, hanem egy érzés. Egy emlékeztető arra, hogy a szerelem néha nem megváltás, hanem próbatétel — és hogy néha a legmélyebb sebeket nem a kardok, hanem a szavak ejtik.

Olvass tovább!

Diana Hunt - Prédák Háza

Kedves Naplóm!

Befejeztem Diana Hunt Prédák háza című könyvét, és azt kell mondanom, egyre jobban élvezem a magyar írók tollából születő történeteket. Évekkel ezelőtt még Vass Virágot és Tisza Katát olvastam éjjel-nappal, aztán valahogy eltűntek a magyar szerzős könyvek az életemből – vagy én nem találtam meg azokat, akik igazán megérintenek. Ez Kővágó Sára könyvei után változott meg bennem, és egyre inkább nyitok a hazai írók felé. Így került a kezembe Diana Hunt első kötete is.

Szerencsére nálunk a könyvtár szuperül működik: naprakész az új megjelenésekkel, és sok könyv már a megjelenés után 1–2 héttel kölcsönözhető. Van egy külön polc a friss sikerkönyveknek – idén megjelent, sokszínű válogatás, amit folyamatosan frissítenek. Őszintén, ezek mellett a könyvárak mellett lehet, hogy egyre gyakrabban fogok könyvtárba járni… A legjobb könyvek pedig, amik igazán „megfognak”, előbb-utóbb úgyis hazaköltöznek a polcomra.

„A bizalom halálos játék, ha mindenki álarcot visel.”

Rég nem olvastam olyan könyvet, ami ennyire beszippantott volna. A Prédák háza az a fajta történet, amit este még „csak egy fejezet” ígéretével nyitsz ki… aztán azon kapod magad, hogy hajnali kettő van, és még mindig olvasol.

A történet középpontjában Elizabeth áll, aki bekerül a különleges Carnivora Akadémiára – egy helyre, ami elsőre elit iskolának tűnik, valójában azonban tele van titkokkal, hazugságokkal és játszmákkal, amelyekből nincs menekvés. Egy nap furcsa üzenetet kap, és ezzel valami elindul: barátból ellenség lesz, a bizalom pedig fegyverré válik. A könyv lassan, szinte alattomosan építi a feszültséget. Az első fejezetekben csak sejtet, de mire észbe kapsz, már a történet sűrűjében vagy, és fogalmad sincs, kinek hihetsz.

Ami külön tetszett, hogy a karakterek nem tökéletesek. Elizabeth hibázik, néha naiv, néha makacs – de ettől lesz valóságos. Williamről pedig soha nem tudtam eldönteni, melyik oldalon áll, és ez a bizonytalanság végig ott motoszkált bennem.

A szereplők közül senki sem egyértelműen jó vagy rossz. Mindenki titkol valamit, hordoz egy sebet, és minden döntés mögött ott lapul egy múltbéli árnyék. Az írónő pontosan tudja, mikor kell elengedni egy részletet – mindig csak annyit mutat, hogy tovább akarj olvasni.

Talán pont ez teszi igazivá: hogy bármelyikünk lehetne Elizabeth helyében. És talán ez a könyv legijesztőbb kérdése: Te kiben bíznál, ha mindenki titkot rejtegetne?

A mellékszereplők közül sokan csupán árnyékok, de pont ettől működik a regény. A Carnivora Akadémia szinte élő organizmusként viselkedik: a falak között, de a karakterek között is érezhető a hatalmi hierarchia, a versengés és a kimondatlan félelem.

A romantikus szál nem rózsaszín köd, hanem feszültség, vágy és bizalmatlanság keveréke. Elizabeth és William kapcsolata az a fajta dinamikus, kiszámíthatatlan viszony, amit egyszerre imádsz és gyűlölsz olvasni. Nincs köztük semmi idill, csak a kimondatlan vágy és a hatalom finom játéka – ettől lesz minden pillanatuk nyugtalanítóan valóságos.

A Prédák háza nem csupán egy dark academia-történet vagy thriller – inkább egy pszichológiai játszma, ahol mindenki próbál túlélni. Nem mondom, hogy hibátlan: az eleje lassabban indul, és néha frusztráltam Elizabeth döntésein, de a végére minden összeállt, és csak ültem, hogy „oké, ezt most feldolgozom”.

Ha szereted a sötétebb hangulatú, titkokkal teli történeteket, ahol a karakterek emberiek, esendők és kiismerhetetlenek, akkor ez a könyv neked való.

Olvass tovább!

George Eliot - Mrs. Casaubon és a római út (Middlemarch II.)

Kedves Naplóm!

Befejeztem egy újabb könyvet a nyár folyamán és hoztam róla egy kis beszámolót, íme:

Egyszerre annyi sokat látok, de a felét sem értem. Az ember mindig olyan ostobának érzi magát ettől. Fáj, amikor valamit szépnek mondanak, én meg egyáltalán nem érzem annak. Így lehet vele a vak, amikor az égről mesél neki valaki.

George Eliot monumentális regényének második része (Mrs. Casaubon és a római út) újabb árnyalatokkal gazdagítja a Middlemarch világát, miközben három, látszólag külön futó, de mélyebb szinten mégis összekapcsolódó történetszálra összpontosít.

Az első ilyen szál Fred Vincy alakja köré épül. A fiatal, könnyelmű Fred sorsa egyfajta generációs tükör: miközben bizonytalansága, felelőtlensége és önkeresése sok bosszúságot okoz környezetének, mégis van benne valami őszintén emberi és szerethető. Eliot nem kíméli hősét, de nem is hagyja veszni – inkább megmutatja, hogy a gyengeség és a vágyak hogyan formálják az emberi jellemet.

Ezzel párhuzamosan Dr. Lydgate története egyfajta intellektuális-erkölcsi kihívást jelenít meg. Az új orvos hivatása iránti lelkesedése, friss szemlélete és szakmai hitvallása kontrasztban áll a városka megszokott orvosi gyakorlatával. Lydgate nemcsak szakmai reformer, hanem az emberi haladás képviselője is, akit a környezet hol kíváncsian, hol gyanakodva figyel. Ez a szál erősen társadalomkritikai éllel bír: Eliot az orvosi hivatás kapcsán a haladás és a konzervativizmus örök konfliktusát mutatja meg.

A rész talán legdrámaibb rétege Dorothea Casaubon római útja. A nászút, amelynek a romantikus beteljesülés helyszínének kellene lennie, valójában kiábrándító tapasztalat. A fiatal nő lelkesedése, spirituális és intellektuális törekvései ellentétben állnak férje, Casaubon hideg, szinte önző szellemiségével. A római környezet Eliotnál nem pusztán díszlet: a történelmi múlt, a monumentális épületek és a művészetek fensége mind azt hangsúlyozzák, hogy Dorothea vágyai nagyobbak és igazabbak, mint amit házassága képes betölteni.

Belső fény áradt ebből a mosolyból, a fiatalember finom bőre ragyogott tőle, a szemét is elérte, játszott arcának minden ívével és vonalával.

A három szál egymás mellett haladva az emberi élet különböző lehetőségeit és zsákutcáit jeleníti meg. Fred könnyelműsége, Lydgate eszménykeresése és Dorothea csalódása együtt rajzolják ki Eliot nagy kérdését: hogyan találhatja meg az ember a saját útját egy olyan világban, amely tele van társadalmi elvárásokkal, hagyományokkal és kompromisszumokkal?

Eliot prózája továbbra is mélyen elemző, sokszor ironikus, de mindig együttérző. A második rész után az olvasó egyszerre érzi magát elgondolkodtatva és megérintve: ezek a sorsok nemcsak a viktoriánus Anglia történetei, hanem az emberi lélek örök dilemmái.

Kinek ajánlom?
Ezt a kötetet mindazoknak szívesen ajánlom, akik szeretik a klasszikus irodalmat, és nyitottak a lassabb, mélyebb lélektani ábrázolásra. Eliot nemcsak történetet mesél, hanem karakterek belső világát és társadalmi dilemmáit bontja ki, ezért főleg azoknak való, akik élvezik a részletgazdag jellemrajzokat és a társadalomkritikai rétegeket. Ideális választás irodalomkedvelőknek, egyetemistáknak, vagy bárkinek, aki szeretne elmerülni a 19. századi Anglia intellektuális és érzelmi világában.

Köszönöm KNW kiadó a recenziós példányt, alig várom a következő részt! 

Végül is az igazi látás belülről jön; egy festmény viszont nem változik, és kitartóan visszabámul, lett légyen az bármilyen tökéletlen. Úgy érzem, hogy ez különösen a nők esetében van így. Egy festményen egy nő mintha csak egy színes és üres színes folt lenne! Hiába vársz, nem fog mozdulni, nem fog beszélni. Pedig minden nő máshogy veszi még a levegőt is, és pillanatról pillanatra változik.

Olvass tovább!

Rebecca Ross - A megbűvölt folyó

Kedves Naplóm!

Még a @girlz.in.chapters júliusi találkozójára választottuk ezt a könyvet és bár nem akartunk fantasyba nyúlni, mégis sikerült. Egy kicsit mesélek is a vegyes érzéseimről Rebecca Ross - A megbűvölt folyó című regényével kapcsolatban.

A kezünk ugyanúgy tud lopni, ahogyan adni is. Árthatunk vele másoknak, de vigaszt is nyújthatunk. Okozhatunk sérüléseket és gyilkolhatunk, vagy gyógyíthatunk és megmenthetünk másokat.

Egy sziget, ahol a szél is mesél

Amikor először megláttam A megbűvölt folyó borítóját, tudtam, hogy ez a könyv kell. Nem titok, hogy akkor is megvettem volna, ha nem ezt a könyvet olvassuk el.

A történet Cadence szigetére visz, ahol minden apró rezdülésnek jelentősége van. Itt a dalok nemcsak a szívet szólítják meg, hanem a szellemeket is. A kendők nem csupán díszek, hanem védelmezők, és a pletykák – mintha magától értetődő lenne – a szél szárnyán szállnak.

Jack tíz év után tér vissza ide, egykori otthonába, ahol Adaira – gyerekkori riválisa vár rá és együtt kell megoldania több eltűnt kislány rejtélyét. A közös munka azonban nemcsak a titkokat hozza felszínre, hanem a múlt sebeit, a ki nem mondott szavakat, és azt a feszültséget is, ami talán sosem múlt el igazán kettejük között. Adaira karaktere számomra túl volt misztifikálva, hiszen kaptunk egy tökös vezetőnek született lányt, aki még maga sem érezte úgy, hogy erre az útra lépne, mégis megteszi, ha kell. Ez a kettősség teljes mértékben átjött és emiatt nem tudtam hovatenni. Bizonytalan volt meg nem is. 

Ez nem az a könyv, amit egy kávé mellett egy délután alatt felfalsz. Nekem egy hónap volt, mire kiolvastam, bár tény, hogy időm se sok volt éppen. A megbűvölt folyó inkább olyan, mint egy lassan kibomló dallam: először csak finoman szól, aztán észrevétlenül körbefon, és amikor véget ér, egy darabja benned marad. De a kötet második felétől, amikor már nem a világ megismerése volt a fő célja az írónőnek, akkor faltam. A történet nem siet – hagy időt, hogy megszeresd a szereplőket, hogy ismerőssé váljon a part menti szél, hogy lásd a ködben a sziget körvonalait.

A karakterek mind életre kelnek: Jack bizonytalansága, Adaira eltökéltsége, Sidra melegszívű bölcsessége, Torin hallgatag ereje – mind-mind úgy épülnek egymásra, mint a tenger hullámai. A romantika finoman van jelen, nem tolakszik, hanem lassan, szinte észrevétlenül nő ki a történetből.

Amiért szerettem:

A hangulat szinte tapintható – éreztem a sós levegőt, hallottam a dallamokat. A világépítés gazdag és mégis lírai.

Tényleg, imádtam, hogy olyan szintű részletgazdaság jellemezte a könyvet, hogy ott voltam. Az orromban éreztem a sós levegőt, ahogy a fa indája rátekeredik a lábamra és a Víz szellemének érdes tapintását. Egyszóval zseniális volt!

Nem csak a főszereplők, hanem a mellékszereplők története is érdekes.

Bevallom Sidra és Torin történeti szála sokkal jobban megérintett és érdekelt, mint maga Jack és Adaira vonala. Talán csak az anyai nézetek miatt éreztem így, lehet, hogy jobban tetszett az a felállás, ahol a férfi férfiasabb (értsd: a könyvben Jack a főszereplő elég bizonytalan, relatív félénk - bár ez jól fejlődött, egy zenész abban a korban, amikor kovácsok és harcosok is léteztek na. Plusz Adaira keménysége sem tetszett, de azt fentebb már írtam miért.) — Ellenben Torin fejlődése csillagos ötös lett. Szerettem, hogy ez az erős férfi, aki életét adná a szigetért és akiket véd megtörik és rájön olyan dolgokra, hogy attól, ha fél önmagától és félti a családját még nem lesz gyenge. Ebben van egy kis "jóútra térő rosszfiú zsáner", még ha valójában ő nem is rosszfiú.

Ami miatt nem mindenkinek való:

• A tempó lassú – nagyon lassú.

• A mágia rendszere inkább érzés, mint racionális szabályrendszer.

Én annak idején azt hittem, hogy az otthon az egyszerűen egy hely. Négy fal, ami éjjelente körülvesz, amíg alszol. De tévedtem. Az otthon nem egy hely. Az otthont emberek jelentik. Együtt lenni azokkal, akiket szeretsz. Sőt, talán még azokkal is, akiket gyűlölsz.

Amikor becsuktam, kicsit úgy éreztem, Cadence valahol tényleg létezik – és ha nagyon figyelek, talán meghallom a sziget dalát a szélben.

Olvass tovább!

V.E. Schwab - Egy sötét duett (Verity szörnyei II.)

Kedves Naplóm!

Már nagyon rég befejeztem V.E. Schwab Verity duológiájának befejező részét... de még nem vitt rá a lélek, hogy írjak róla. Számomra egy érzelmi hullámvasút volt — de nem a vidámparkos, sikítozós fajta, hanem az a lassan ereszkedő, gyomorszorító menet, amikor tudod, hogy valami elkerülhetetlenül fájni fog.

A veszekedés növekvő hangerővel kezdődött újra. August lehunyta a szemét. A zaj… kaotikus volt. A helyzet is kaotikus volt. Az emberiség is kaotikus volt.

 

Már az első oldalakon érződik, hogy ez a történet sokkal sötétebb, felnőttebb és könyörtelenebb, mint az első kötetben. Az időugrás miatt Kate és August karakterei jóval keményebbek és kiégettebbek, mintha mindkettejükből kitépték volna a naivitás utolsó szilánkját is. August már nem csupán a félénk fiú, aki két világ között vergődik — most vezetőként kell rendet tartania, miközben saját szörnyi oldalát próbálja kordában tartani. Kate magányos vadászként él, távol mindentől, amit valaha fontosnak tartott, és közben saját démonaival vívja a harcát  — meg azzal, aki beköltözött a fejébe.

A regény egyik legerősebb vonása, hogy Schwab nem fél kegyetlenül bánni a karaktereivel — és velünk olvasókkal sem. Nincs igazi happy end-érzet, mert ez a világ egyszerűen nem enged boldog lezárást. A végkifejlet brutális, mégis méltó, mert pontosan illeszkedik ahhoz a történethez, amit már az első kötetben elkezdett mesélni.

Ami különösen tetszett, az az érzelmi mélység. Itt már nem a világ felfedezése a cél — mi ismerjük a szabályokat, tudjuk, honnan jönnek a Sunai-k és Corsai-k, és mit jelent a bűn árnyékában élni., hanem annak megmutatása, hogy a jó szándék is képes pusztítani, hogy a béke ára sokszor túl magas, és hogy néha a legnagyobb áldozat nem a saját életünk feladása, hanem az, ha hagyjuk, hogy a másik éljen — mit tesz az emberrel (vagy szörnnyel), ha folyamatosan áldozatokat kell hoznia, ha nap mint nap a saját morális határait feszegeti.. Ez a könyv számomra egyszerre volt gyönyörű és fájdalmas — egy lassú, komor dallam, ami még sokáig bennem maradt az utolsó oldal után is.

A szörnyek a szörnyű tettekből születtek. Ám itt a szörnyű tettek a szörnyű következmények nélkül mentek végbe. Úgy tűnt, az egyetlen következmény maga a szörny volt, amely visszanyelte magába az erőszakot, és semmit nem hagyott hátra, csak holttesteket.

Egy kegyetlen dal vs. Egy sötét duett – két város, két hangulat, egy fájdalmas utazás

Amikor először olvastam az Egy kegyetlen dalt, teljesen magával ragadott a világ ötlete: egy város, ahol a bűn szó szerint szörnyeket szül. Imádtam, ahogy Kate és August útjai összefonódtak, ahogy két teljesen különböző ember (és nem ember) kénytelen együtt túlélni egy olyan helyen, ahol a jó és rossz határa folyamatosan elmosódik. Az első kötet izgalmas, feszült és sodró volt — tele felfedezésekkel, árulásokkal, és azokkal a pillanatokkal, amikor az ember egyszerre fél és kíváncsi a következő oldalra.

Aztán eljött az Egy sötét duett. És hirtelen minden ismerős lett, mégis idegen. A város már nem újdonság, hanem egy csatatér, ahol a remény inkább árnyék, mint fény. Kate és August is teljesen más emberek, mint akiket megismertem: a fiatal, dacos, kicsit makacs lányból magányos vadász lett, a bizonytalan, ártatlan Augustból pedig vezető, aki napról napra küzd, hogy ne veszítse el azt a kevés emberi mivoltát, ami maradt.

Míg az Egy kegyetlen dal a kapcsolatuk és a világuk felépítéséről szólt, az Egy sötét duett inkább arról mesél, hogy a döntéseknek következménye van — és ezek a következmények ritkán kegyesek. Az első rész lendületes, akciódús, sok helyen még könnyedebb is, a második viszont lassabban építkező, súlyosabb, érzelmileg pusztító.

A két könyv egymás tükörképei:

• Az első a kezdet — reménnyel, kíváncsisággal, és a lehetőséggel, hogy talán van kiút.

• A második a vége — ahol már nem arról van szó, hogy ki győz, hanem hogy ki éli túl, és milyen áron.

Amikor becsuktam az Egy sötét duett utolsó oldalát, nem éreztem győzelmet, és nem is vártam tőle. Csak azt, hogy egy történet, ami a szörnyekről és emberekről szólt, végül bebizonyítsa: néha a legnagyobb szörnyek mi magunk vagyunk. És ezt Schwab kegyetlenül, de gyönyörűen mutatta meg.

Olvass tovább!