Helen Phifer - A köddé vált könyvesbolt

Hoztam nektek egy kis boszorkányos, misztikus történetet Helen Phifer tollából, A köddé vált könyvesbolt címmel. 🖤🔮

Bevallom, a boszorkányos történetekkel mindig nagy reményeim vannak, valahogy mindig várom, hogy végre egy igazán izgalmas, kellően misztikus és varázslatos olvasmányba csöppenjek. Aztán nem egyszer előfordul, hogy a végén mégis csalódottan teszem le a könyvet.

Nem szabad félned, és mindig emlékezz rá: te magad vagy a varázslat, ott áramlik benned, a véredben, mint egy csillagporral teli folyó, amihez bármikor fordulhatsz.

Most is nagy lelkesedéssel vágtam bele, mert az eleje kifejezetten ígéretesnek tűnt. Voltak benne olyan fordulatok és utalások, amik felkeltették az érdeklődésemet, és azt éreztem, hogy ebből még valami igazán izgalmas dolog kerekedhet ki. Sajnos azonban nagyjából a könyv felénél elkezdett elveszíteni. Egyre kevésbé kötött le, a végére pedig már azon kaptam magam, hogy csak átfutom a párbeszédeket, és néhol bizony bele is lapozok, hátha történik végre valami, ami visszahozza a kezdeti lelkesedésemet.

A történet több idősíkon keresztül vezet végig egy boszorkánycsalád évszázadokon átívelő menekülésén, miközben egy vadász elől próbálnak elrejtőzni. Ugye, milyen jól hangzik? Én is pontosan ezért vártam tőle sokat! Ehhez képest a múlt eseményeiből viszonylag keveset kapunk, leginkább emlékfoszlányokon keresztül ismerhetjük meg őket. Az elején még valamivel több betekintést kapunk ebbe a szálba, később viszont mintha teljesen háttérbe szorulna.

A címével kapcsolatban is maradt bennem némi kérdőjel. Értem, hogy van kapcsolódási pontja a történethez, de számomra valahogy nem adja vissza igazán azt, amiről a könyv szól. 🤷🏼‍♀️

Összességében ez most egy mérsékelt csalódás volt. Sokkal boszorkányosabb, sötétebb, misztikusabb történetre számítottam, amiben jobban kibontakozik a család múltja és a vadász elől való menekülés is. Ehelyett inkább egy könnyedebb, limonádés olvasmányt kaptam.

Persze, ha valaki szereti az ilyen könnyedebb, boszorkányos történeteket, annak még akár kellemes kikapcsolódás is lehet. Én viszont most megint többet vártam ettől a műfajtól. Az Ex-hex után sajnos ez is hasonló érzéseket hagyott bennem. 🥲

Olvass tovább!

S. A. Tailor - A kígyó és az oroszlán

Befejeztem egy újabb Álomgyár recenziót.

A blogger program keretein belül elolvastam S. A. Tailor könyvét "A kígyó és az oroszlán I." kötetét. Nem mondok szerintem nagy dolgot, hogy egyszerre szerettem és ültem néha értetlenül a könyv felett. Mindjárt ki is fejtem, hogy mi ennek az oka! 

Ahogy öntudatomra leltem, s gyermeki elmém ködében kisütött a megvilágosodás fénye, rájöttem arra is, hogy anyám mennyire bánattal teli.

Jegyzeteltem magamnak néhány dolgot és amúgy a könyvben is nagyon sok olyan részt húztam ki vagy emeltem ki jelző cetlivel, ami számomra valamilyen módon érdekes volt. Szépen hangzott vagy olyan jelentéssel bírt, amire azt mondtam, hogy "Na, azta, így még nem olvastam vagy értelmeztem dolgokat, mint ebben az egy mondatban."

Először is meg kell jegyezzem, hogy most olvastam először olyan korhű nyelvezetben, mint amilyenben a könyv volt megírva. Felüdülés volt, hogy olyan szavakat, szinonímákat olvastam, amit nagyon kevés könyvben. Plusz egyébként is nagyon élvezetes volt, hogy ilyen ízesen volt megfogalmazva. Szóval ez számomra egy hatalmas csillagot jelentett és bár nem szoktam meg elsőre, amikor olvastam pár oldalt, de egész hamar hozzászokott az agyam.

Aztán itt van a több szemszögből való olvasat. Ugye átlagban 2-3 szereplős szemszögekkel találkoztam, úgyhogy most, amikor legalább 5 vagy 6 személy és aránylag random került ki, hogy melyikükkel folytatom, egy kissé összezavart, viszont ugyan úgy tetszett és imádtam, hogy nem a megszokott változata volt ez a váltott szemszögnek, mint eddig, amiket olvastam. Újabb hatalmas csillagot dedikálok emiatt a könyvnek.

Persze, ahogy annak rendje és módja, nagyon sokszor nem tudtam az első oldal után, hogy most akkor kivel és mi történik épp, de erre is, ahogy a szövegezésre hamar ráállt az agyarm és onnantól nagyon könnyen haladtam a történetszállal is.

Ami felmerült bennem, hogy vajon a nevek mennyire voltak fantázia nevek, vagy van-e bármilyen mitológiai vonatkozása, mert annyira egyediek voltak, hogy csak néhánynál éreztem, hogy ez akár igazi is lehetne. Ennek ellenére viszont könnyen kiejthetek voltak. Illetve egyet nem tudok mai napig csak rövidítve "olvasni/mondani", Guy a kisfiú nevét. Azt nem sikerült elsajátítani, hogy vajon miképp ejteném ki valójában. 

SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER

Most pedig jöjjön pár spoileres rész. Szóval, ha még nem olvastad és amúgy meg szeretnéd, akkor ne menj tovább. Állj meg itt és zázd be a az oldalam. 

Isarn megkísértése?! Mi a ...? Imádtam ezt a fricskát, hogy egy papot behálóz egy nő és ráadásul nem csak egyszer és akkor soha többé, hanem olyan szinten megkísérti, hogy csak pislogsz. Zseniális. Szeretem, ha a kereszténység nem úgy van beállítva (pedig nem vagyok vallásos), mintha ők soha nem vétkeznének. És végső soron itt sem v olt úgy beállítva, hogy ők szentek lennének és teljesen korhűnek gondolom, amik történtek. Az asszonyveréstől kezdve, tényleg. Újabb hatalmas csillagot neki, mert bár féltem, hogy ez a vallási vonal miképp lesz megfogalmazva, de kifejezetten élvezetes. 

Blantiferte és Palatin viszonyát pedig nem láttam előre érkezni. Plusz az az egy dolog nem állt össze nálam, bár lehet, hogy le volt írva ... de kitől is volt az a gyermek?! Valaki, súgja meg!

Tetszett, ahogy az átváltozás is megvolt írva, igazi különlegessége volt a könyvnek, hogy nem csak úgy volt megfogalmazva, hogy "Ja hát átváltozik és így úgy néz ki", hanem maga ezek a kisebb fázisok is, hogy mit érez, mi miután jön.

Ami pedig a végét illeti. 

... Hogy tessék? 

Nem igazán sikerült még megemésztenem a történéseket és kifejezetten pislogok csak azon, hogy mennyi minden történt igazából és kivel. Tesljes káosz van a fejemben (és azt hiszem a könyvben is). Úgyhogy ez egy nagy igen, hogy elolvassam a második kötetet.

Köszönöm, hogy olvashattam, élmény volt, és nem azért írom, mert reciben kaptam, hanem azért, mert tényleg jó!

Olvass tovább!

Freida McFadden - Gyilkos örökség

Kedves Naplóm!

Nemrég bekerültem az Álomgyár kiadó blogger csapatába, ki is húztam a bögréből, hogy melyik könyvvel fogok kezdeni. Ez nem más lett, mint Freida McFadden Gyilkos örökség című könyve.

Sok jót hallottam már az írónő más kötetei kapcsán, így bátran nyúltam hozzá és kezdtem neki, mert tudtam, hogy az olvasásélmény tökéletesen azt adja majd, amire várok. 

A macskák roppant bölcsek. Nem törődnek semmi mással, csak a soron következő étkezésükkel. Nem foglalkoztatják őket afféle felesleges aggodalmak, mint hogy mi lesz a karrierjükkel, vagy hogy jóformán az egyetlen férfi, aki valaha is tetszett nekik, retteg tőlük.

A történet Nora életéről szól, és arról, hogyan szeretne végre megszabadulni a múltjától.

Adott egy mintaapa, aki soha nem emeli fel a hangját, mégis úgy manipulálja a környezetét, hogy szinte senkinek nem tűnik fel, mi rejtőzik az álarca mögött.

A múltjáról csak néha-néha kapunk információkat, de amikor igen, azok tűpontos részletek. Kapunk egy kis ízelítőt abból is, hogyan jött rá Nora gyerekként arra, hogy az apja valójában egy szörnyeteg.

Napjainkban senki sem ismeri Nora titkát: az apja több tucat nővel végzett, amikor ő még gyerek volt, és a saját pincéjükben kínozta meg őket. Nora emiatt eldöntötte, hogy neki soha nem lesz saját családja. Nem akarja továbbörökíteni ezt a degenerált gént, és inkább a munkájának szenteli az életét.

Nora sikeres sebész, aki tényleg csak a munkájának él. És egyáltalán nem azok a gondolatok járnak a fejében, amiktől egy átlag embernek felfordulna a gyomra. Nem kívánja más emberek csontjait egy ládában tartani, és abban sem leli örömét, hogy valaki az életéért küzd.

Viszont valaki nagyon szeretné elhitetni vele, hogy nem menekülhet a múltjától.

Két nő meghal, akik Nora betegei voltak, és mindketten pontosan megfelelnek az apja egykori preferenciáinak. Valaki pedig megpróbálja Nora nyakába varrni a gyilkosságokat.

És akkor a képbe kerül egy régi exbarát is, akinek a feltűnése Nora érzéseit alaposan felkavarja.

Teljesen úgy éreztem magam olvasás közben, mintha a Netflixen néznék egy új thrillert. Pörögtek a szemem előtt a történések, és minden fejezet végén azt éreztem, hogy csak még egyet, mert akkor biztosan kiderül, ki az, és mi fog történni ezután.

De ami igazán tetszett, hogy egészen az utolsó 2-3 fejezetig teljesen másra gyanakodtam.

És amikor már azt hittem, hogy nagyjából összeraktam a képet… hát, nagyon nem. 

Pont az a fajta thriller, aminél folyamatosan próbálod megfejteni, hogy ki mit titkol, közben pedig szépen adagolja az információkat, és újra meg újra elhiteti veled, hogy már rájöttél.

Aztán kiderül, hogy mégsem.

SPOILERES RÉSZ KÖVETKEZIK! SPOILERES RÉSZ KÖVETKEZIK!

Szóval, én először azt hittem, hogy majd az exbarátja lesz, mert minden jel arra utalt, hogy ő a tettes. Teljesen logikusnak tűnt, de az meg gyanús lett volna, ha tényleg ő lesz a gyilkos. Jól vezette a szálakat hozzá, teljesen elhittem, hogy ő lesz az. 

Pont felbukkan, amikor eltűnnek a lányok. Régre visszavezetve is hihető volt, hogy a horrort és trancsírozós filmeket kedvelő fiú majd pszichopata lesz és a Kézműves tanítványa. 

Aztán Philre terelődik a gyanú egészen kis időre, de pont annyi időre, hogy azt is elhidd, hogy talán tényleg ő lehet a gyilkos. Mert akkor meg már az lesz a "logikus".

De a legkevésbé feltűnő egyén a végén... áh, azért mégse lövöm le a poént, ha a spoiler felhívás ellenére is elolvastad ezt a kis részt.

Olvass tovább!

Margaret Rogerson – Sorcery of Thorns – Könyvek varázslata

Jöhet egy olyan slow burn könyvértékelése, mint amilyen lassan olvasok?

Bevallom, ezt a könyvet a befejezése után pár nappal sem tudom hova tenni. Mármint így… nagyon vártam, mert a fülszövege alapján izgalmasnak tűnt. Amikor elkezdtem, is nagyon jól indult, egyszerűen olvastatta magát, és már az elején kirajzolódtak a karakterek számomra, hogy ki-milyen. Imádtam benne, hogy nem kellett napokat gondolkodnom azon, hogy most akkor hogy is értelmezzem egyik-másik leírást. Bár a grimoárok elképzelése hagyott némi gondolkodási időt, de aztán csak sikerült magamban leboxolnom, hogy ezek miként is néznek ki. Főleg, amikor átalakulnak maleficussá.

De térjünk vissza arra, hogy miért is adnék én „csak” 3,5*-ot a könyvre. Miért nem érte el a 4-et legalább?

Először is, a 4*-os könyveket még szoktam ajánlani másoknak, hogy olvassák el, mert attól, hogy nem dobom el az agyam tőle, még jó könyv. Viszont itt nem érzem azt, hogy az 508 oldal megérné, hogy másoknak ajánlgassam. Nem lett a kedvenc könyvem, de (itt jön egy orbitálisan hatalmas DE!) amikor nem a semmit írta le oldalakon keresztül, és tényleg történt a történetben is valami, akár csata, kutatás vagy tényleg bármi, ami érdekes, akkor az számomra is kielégítően jó volt.

Ezt a könyvet megrövidíteném úgy 200 oldallal, és akkor azt mondanám, hogy ez egy 4,5*-os történet!

A szerelmi szál – inkább szerencsére – nem kifejezetten érzékletes vagy olvasmányos. Egyszer csak lesz, mivel nem ismerjük a férfi szereplő gondolatait a lány irányában, így tulajdonképpen csak így… megtörténik. Mert amúgy igazából a lány részéről sem olvashatjuk olyan baromi részletesen, hogy mizu. Ez csak úgy lett.

Néha behozza egy-egy felesleges mondatban, hogy „elpirul a közelségétől, pedig amúgy nem is érti, miért”, később meg, hogy „Nathaniel iránt érzett szeretetével ez és az”…

A történeti része. Amúgy zseni-jó, ami a háttérsztorija a sztorinak.

Azt is hozzá kell tennem, hogy vegyes érzéseket keltett bennem, ami nálam abszolút pozitív értelmezésű, mert szeretek bosszankodni, örülni, sírni egy könyvön egyszerre.

Elisabeth karaktere nekem túl „tökéletes romantasy hősnő” volt. Az a típus, aki életében nem harcolt még, és amúgy egy fűszálban is elesik, és a legrendesebb diák a világon, de azért lenyom egy bitang maleficust. Meg a későbbiekben is okosabb mindenkinél is, pedig csak a józan paraszti eszét használja, plusz olyan bátor, mint egy római gladiátor.

De a lényeg, hogy alapjáraton nekem egyszerre volt naiv az élethez. Aztán mégis ő lett a superhero.

Nathaniel már más tészta. Nekem igazából bejött ez a megfoghatatlan karakter, egész sokáig, aztán ez a tipikus „nem akarom, hogy itt legyél, mert a lélegzetvétel is fáj a jelenlétedben – mert akkor már titkon szerette –, de ellenáll és szenved inkább” fajta nyomiság nem jött be. De a szövege jó volt, ez a csipkelődős, vicces fiú, ha megnyílik.

A főgonosz meg hát olyan, mint egy átlag romantasy főgonosz. Az hajtja, hogy megváltsa a világot, mert úgy gondolja, ő csak jót tesz azzal, amit tesz, közben meg nem.

SPOILER, FŐLEG HA EL AKAROD OLVASNI KÉSŐBB!

Igazából sírtam a végén. Silas volt a kedvenc karakterem, főleg azért, mert ő nem egy fekete vagy fehér karakter, mint ahogy be volt állítva. Imádtam, amikor a démoni karaktere volt megírva, és azt is, amikor a mágusnak behódolt „kiscica” volt.

A vége pedig szétszaggatta a lelkem. De tényleg. Meg ahogy be lett fejezve.

Fuck it, függővég.

Bár a polcomon van a következő kötet, ami negyed olyan vastag csak, mint ez volt, mégsem fogok nekilátni most. Hagyom ülepedni, pedig amúgy a kíváncsiságom nagyon azon kattog, hogy megtudjam, vajon sikerült-e vagy sem, ami ott történik.

Olvass tovább!

Holly Jackson: Még nem egészen halott – Recenzió

Holly Jackson ismét bebizonyította, hogy nem véletlenül tartják napjaink egyik legjobb thriller írójának.

A Még nem egészen halott már az első oldalakon olyan alaphelyzetet teremt, amely szinte lehetetlenné teszi, hogy az olvasó letegye a könyvet. A történet középpontjában Jet áll, akinek egy tragikus támadás után mindössze hét napja marad arra, hogy kiderítse, ki akarta megölni. Ez az időkorlát végig feszült hangulatot teremt, hiszen minden egyes nappal fogy az esélye arra, hogy választ találjon.

A regény egyik legnagyobb erőssége a főszereplő személyisége. Jet messze nem tökéletes karakter, éppen ezért nagyon emberinek érződik. Hibázik, kételkedik, olykor makacs, mégis könnyű együtt érezni vele. Ahogy a nyomozás során kénytelen szembenézni a múltjával és a környezetében élő emberekkel, fokozatosan egyre több rétege tárul fel. Ez nemcsak izgalmasabbá teszi a történetet, hanem érzelmileg is sokkal erősebben hat az olvasóra.

A könyv nem csupán egy klasszikus krimi. Miközben sorra kerülnek elő a gyanúsítottak és a rejtett titkok, olyan témák is előtérbe kerülnek, mint a megbánás, az elszalasztott lehetőségek, a családi kapcsolatok és az, hogy mit kezdünk az időnkkel. Ettől a történet sokkal több lesz egy egyszerű nyomozásnál: elgondolkodtat arról is, milyen könnyen halogatjuk az igazán fontos dolgokat.

Holly Jackson stílusa lendületes és könnyen olvasható. Rövid fejezetekkel dolgozik, amelyek szinte észrevétlenül viszik előre a cselekményt, miközben folyamatosan új kérdéseket vetnek fel. Többször is azt hittem, hogy sikerült rájönnöm a megoldásra, de a szerző rendre meglepett egy újabb fordulattal. A végkifejlet számomra egyszerre volt váratlan és érzelmes, ráadásul minden fontos részlet a helyére került.

Ha valamilyen kritikát kellene megfogalmaznom, talán azt említeném meg, hogy a történet közepe helyenként kissé lassabbnak érződött, mert a szerző nagy hangsúlyt fektet a szereplők közötti kapcsolatokra. Ugyanakkor utólag úgy érzem, ezek a részek is szükségesek voltak ahhoz, hogy a befejezés igazán működjön.

Összességében a Még nem egészen halott egy feszült, fordulatos és érzelmileg is erős thriller, amely nemcsak a rejtély miatt marad emlékezetes, hanem azért is, mert hiteles karaktereket és komoly emberi kérdéseket mutat be. Azoknak ajánlom, akik szeretik az intelligensen felépített krimiket, ahol a nyomozás mellett a szereplők fejlődése is fontos szerepet kap. 

Olvass tovább!