Victoria F. Veyla - Az elátkozott lap

Kedves Naplóm!

Amikor elkezdtem Az elátkozott lapot, nem igazán tudtam, mire számítsak. Mivel Vikit személyesen ismerem, lehet egy kicsit elfogult is leszek emiatt, de igyekszem minden érzésemet betűkbe zárni. 

A könyv alapvetően egy young adult fantasy, ahol a varázslat jelen van, de nem úgy, hogy minden más fölé nőne. Sokkal inkább a karakterek, a kapcsolatok és az érzelmi szálak viszik előre a történetet. És még egy apróság, ami szerintem sokaknak fontos lehet: nincs benne spice jelenet, a romantikus szál inkább az érzelmekre és a kötődésekre épít.

Sokáig azt hittem, hogy az otthon egy hely – egy ház, egy város, valami kézzelfogható. Csak most értettem meg, hogy az otthon lehet egy ember is. Valaki, akinek a közelsége elcsitítja a fejemben kavargó gondolatokat, akinek az ölelésében végre biztonságban érezhetem magam.

Ami Elisabeth karakterét illeti, vele kapcsolatban végig kicsit vegyes érzéseim voltak. A történet nagy részében sokszor inkább sodródónak éreztem, mintha az események történnének vele, nem pedig ő alakítaná azokat. Nem feltétlenül zavart, mert valahol illett a karakter bizonytalanságához, mégis többször éreztem azt, hogy szeretném egy kicsit megrázni és azt mondani neki: „na, most már dönts valamit.” Ugyanakkor a történet vége felé mintha elkezdett volna átbillenni benne valami. Ez itt egy kis spoiler! Ahogy elkezd érezni valamit Zyran iránt, fokozatosan sokkal önállóbbnak és belevalóbbnak éreztem. Nem egyik pillanatról a másikra változott meg, és pont ezt szerettem benne — lassan alakult át, és végre nem csak sodródott az eseményekkel, hanem elkezdett valóban döntéseket hozni.

És ha már Zyran: nekem végig ő maradt az egyik legérdekesebb karakter. Az a típus, aki körül mindig marad valamennyi titokzatosság, és emiatt az ember folyamatosan többet akar tudni róla. Szeretem azokat az összetett szereplőket, akiknek nem rakják ki az egész személyiségét az első néhány fejezetben az asztalra, hanem hagynak körülöttük egy kis homályt. Jó nyilván a gyerekkori trauma eléggé jól hozza az elvártat nála... De a lényeg, hogy nekem ő ilyen volt. 

És muszáj külön megemlíteni Fortunát is, mert a malac egyszerűen megérdemli. Imádom, amikor egy történetben vannak ilyen apróbb szereplők vagy részletek, amik elsőre jelentéktelennek tűnnek, mégis hozzáadnak valami pluszt az egészhez. Fortuna tipikusan ilyen volt. Nem a világot menti meg, nem ő mozgatja a cselekményt, mégis valahogy életet ad a történetnek. Sokszor pont ezek a kisebb dolgok maradnak meg bennem a legerősebben olvasás után.

És akkor beszéljünk Arthurról... Érzem, hogy ezzel valószínűleg kisebbségben leszek, de nekem Arthur nagyon nehéz ügy volt. Tudom, hogy YA fantasy, tudom, hogy romantika, és azt is értem, hogy sokan pontosan az ilyen karaktereket szeretik, de nálam ezek a túlzó romantikus gesztusok egy ponton már teljesen átfordultak. Annyira cuki akart lenni, hogy nekem már inkább sok lett. Lehet egyszerűen csak túlkoros vagyok ehhez a nagyon aranyos, nagy gesztusos romantikus vonalhoz, de néha komolyan azt éreztem, hogy Arthur, kérlek… ülj le egy kicsit.

Ez itt egy kis spoiler lesz! Ez itt egy kis spoiler lesz! Ez itt egy kis spoiler lesz! Ez itt egy kis spoiler lesz!

Viszont Arthurhoz kapcsolódik az egyik olyan jelenet is, ami teljesen váratlanul sokkal durvább volt, mint amire egy YA fantasytől számítottam. Amikor megmutatja Elisabethnek, hogy ott fekszik abban a szobában a nyitott, üres szívhelyével és gyakorlatilag haldoklik… hát, az nekem konkrétan horror volt a YA-mércéhez képest. Addig a történet teljesen más hangulatot épített, és pont emiatt ütött akkorát. Ott egy pillanatra csak néztem, hogy jó, erre valahogy nem készített fel senki.

Igazából a szobornál és a jóslatnál a szív–tőr kombináció miatt már elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy Elisabeth valószínűleg fel fogja áldozni magát. Nem mondom, hogy teljesen váratlanul ért a fordulat, mert a könyv azért elszór pár morzsát, amiből lehet következtetni. De arra egyáltalán nem számítottam, hogy ez konkrétan az esküvője után nagyjából tíz másodperccel fog megtörténni. Ott azért ültem egy darabig és csak pislogtam. Mert egy pillanatra már majdnem elhittem, hogy megkapjuk a klasszikus YA fantasy lezárást, aztán a történet gyorsan közölte, hogy nem, még nincs vége.

És pont emiatt működött nálam jobban Elisabeth döntése is. Mert addigra már nem ugyanaz a karakter állt ott, aki a könyv elején inkább csak sodródott az eseményekkel. Mire eljutottunk idáig, addigra fokozatosan elkezdett önállóbbá válni, és emiatt sokkal nagyobb súlya lett annak, amit végül megtett.

Összességében nekem Az elátkozott lap nem csak a világépítése vagy a fordulatai miatt marad emlékezetes, hanem a karakterei miatt. A kapcsolatai, a kisebb pillanatai, Fortuna, a karakterek közötti dinamika: ezek sokkal jobban megmaradtak bennem. És első könyvhöz képest kifejezetten kíváncsivá tett arra, hogy mi lesz a következő és merre tovább. :) 

Olvass tovább!

Axie Oh - A lány, aki a tenger alá esett

A történet egy olyan világban indul, ahol a tenger nemcsak természeti erő, hanem mindent meghatározó hatalom. A viharok rendszeresen pusztítanak, az emberek pedig generációk óta abban hisznek, hogy mindez a Tengeristen haragja. A megoldás szerintük egyszerű, még ha kegyetlen is: a kiválasztott lányokat díszes ruhában a tengerbe vetik, abban a reményben, hogy egyikük végre elnyeri az isten kegyét.

Mina ebben a világban nő fel. Nem lázadó, nem forradalmár, inkább figyelmes és csendes típus, aki mindig mások érdekeit nézi. Amikor azonban a bátyja szerelmét jelölik ki áldozatna, Mina nem mérlegel hosszan. A döntése hirtelen, de tudatos: a lány helyére lép, és a hullámok közé veti magát.

Ahelyett, hogy meghalna, egy különös világban ébred fel. A Szellemek Birodalma nem víz alatti romváros, hanem egy nyüzsgő, színes hely, ahol istenek alszanak, szellemek járják az utcákat, és mindennek ára van. Itt találkozik a Tengeristennel, aki azonban nem a kegyetlen zsarnok, akinek odafent hiszik – hanem egy alvó isten, akinek az álmaiban ragadt a világ sorsa.

A néped nem az istenek akarata miatt szenved, hanem saját erőszakos tettei miatt. Háborút indítanak, hogy felégessék az erdőket és a földeket. Vért ontanak, ami beszennyezi a folyókat és a patakokat. Az isteneket vádolni olyan, mintha a földet vádolnád. Keresd meg a tükörképed, ott van az ellenség!

Mina hamar rájön, hogy ha valódi változást akar, akkor nem elég felébreszteni az istent. Meg kell értenie, mi történt vele, kik azok, akik hasznot húznak az örök káoszból, és hogyan kapcsolódik mindehhez a saját jelenléte. Ebben segítik – vagy épp akadályozzák – a Szellemek Birodalmának lakói.

A szereplők kapcsolatai lassan formálódnak, beszélgetésekből, közös helyzetekből és döntésekből. A romantikus szál Shin és Mina között fokozatosan épül fel, nem elszakítva a fő történettől, hanem szorosan összefonódva vele.

A cselekmény során egyre több részlet derül ki arról, hogyan működik ez a világ, miért nem tér vissza a béke a felszínre, és milyen következményei vannak annak, ha az emberek vakon követnek egy hagyományt. A koreai mitológiai elemek természetesen simulnak bele a történetbe, és egyedi hangulatot adnak neki.

Ez a könyv ideális választás azoknak, akik szeretnének egy kalandos, mitikus történetet olvasni erős hangulattal, jól követhető cselekménnyel és szerethető szereplőkkel. Olyan olvasmány, ami beszippant, végigvisz egy különleges világon, és közben végig kíváncsivá tesz arra, mi lesz a következő lépés.

Lehet, hogy nem olyan nagy, mint egy hegy és nem olyan fényes, mint a hold — folytatom, amikor a szemembe néz, és a mély, sötét szempárban valami szívfájdító, sebezhetőségről árulkodó pillantás villan fel —, de pont olyan gyönyörű, mert a te lelked. Erős, kitartó és szilárd. És makacs is. — Halkan felnevet. — És tiszteletre méltó, amilyen te is vagy.

Olvass tovább!

Kristen Ciccarelli - A lázadó boszorkány

Kristen Ciccarelli A lázadó boszorkány nálam végig azt az érzést hozta, hogy a történet most érkezett meg oda, ahová induláskor tartott. Ez a kötet már kevésbé játékos, kevesebb benne a bizonytalanság, és sokkal több az egyenes helyzet. A szereplők nem keresik tovább, kik szeretnének lenni — inkább azzal foglalkoznak, hogyan lehet együtt élni azzal, amivé váltak.

A felszínen talán gyengeségnek tűnhet. Valójában azonban még az acélnál is erősebb. A szerelmet nem lehet irányítani. A szerelem nem engedelmeskedik az igazságtalan törvényeknek. A szerelem mindig kiáll a zsarnokok ellen.

Rune ebben a részben sokkal zártabb. Kevesebbet beszél, ritkábban magyaráz, és gyakran előbb cselekszik, mint gondolkodik. Ez nem mindig szimpatikus, de érthető. Az eddigi tapasztalatai után teljesen logikus, hogy nem bízik senkiben feltétel nélkül, és hogy a döntései mögött inkább védekezés van, mint idealizmus.

Gideonnál végig éreztem a feszültséget aközött, amit megtanult, és amit már nem tud figyelmen kívül hagyni. Nem válik egyik pillanatról a másikra mássá, inkább fokozatosan csúszik ki a biztosnak hitt szabályok közül. Azok a jelenetek működtek a legjobban, amikor látszik rajta, hogy már nem tud visszamenni oda, ahonnan indult, de előre sem lát még tisztán.

A kapcsolatuk ebben a kötetben sokkal halkabb. Nincsenek nagy gesztusok vagy látványos érzelmi kitörések, inkább rövid beszélgetések, félbemaradt mondatok és döntések, amelyekből érezni lehet, hogy mit jelentenek egymásnak. Nekem ez jobban illett ehhez a történethez, mint egy hangsúlyosabb romantikus ív. 

Rune és Gideon kapcsolata ebben a történetben számomra azért működik ennyire jól, mert soha nem válik egyszerűvé, még akkor sem, amikor már világos, mit jelentenek egymásnak. Nincs olyan pont, ahol minden félrecsúszás hirtelen eltűnne, vagy ahol a múlt súlytalan lenne. Amit egymással tettek, az végig ott marad köztük.

Ami különösen erős, hogy a kapcsolatuk nem egyenlő helyzetből indul. Gideon hatalmi pozícióban van, Rune pedig folyamatos veszélyben. Ez az egyensúlytalanság később sem tűnik el teljesen, csak átalakul, és ettől a köztük lévő dinamika mindig kissé feszült marad. Még a legcsendesebb pillanataikban is ott van a tudat, hogy nem ugyanarról az oldalról jönnek.

Rune részéről a kötődés soha nem naiv. Amit érez, az nem vak bizalom, inkább egy tudatos vállalás: tisztában van azzal, ki Gideon, és mit képviselt, mégis mellette marad. Gideonnál ez lassabban érkezik meg. Nála a kapcsolat inkább egy belső törésvonal mentén alakul, ahol a tanult hitek és a személyes tapasztalatok már nem férnek meg egymás mellett.

Ami nagyon jól működik, hogy a szerelmük nem oldja fel a konfliktust a világukkal. Nem lesz tőle könnyebb, nem teszi elfogadhatóbbá a döntéseiket, és nem ad egyszerű válaszokat. Inkább csak kijelöli azt az egyetlen embert, akivel őszinték tudnak lenni.

Gideon hátratolta a sapkáját és egyenesen Rune-ra szegezte pisztolyát. 

Ahogy találkozott a tekintetük, Rune szíve olyan hevesen dobogott, mintha egy hurrikán tombolt volna a mellkasában. 

Már azt hittem, hogy elfelejtettél.

A végére a kapcsolatuk nem egy idealizált állapotba érkezik meg, hanem egy olyan pontra, ahol már tudják, mit vállalnak egymással. Nem ígéretet kapunk, hanem egy döntést. És szerintem ez az, ami igazán hitelessé teszi Rune és Gideon történetét: nem azért vannak együtt, mert „így kell lennie”, hanem mert mindketten tisztában vannak az árával, és mégis ezt választják.

A végére minden a helyére kerül: nem csak az események, hanem a szereplők viszonya is egymáshoz és a világhoz, amiben élnek. Amikor befejeztem, nem maradt bennem kérdés azzal kapcsolatban, miért így alakult. Egy olyan befejezés lett, amely után nem akartam újraírni a dolgokat fejben. Elég volt úgy, ahogy van.

Olvass tovább!

Jennie Goutet - Lord a fa alatt

 A Lord a fa alatt egy rövid, karácsonyi hangulatú romantikus történet, amely a 19. századi arisztokrácia világába kalauzolja az olvasót. A cselekmény néhány nap alatt játszódik: Lord Nicholas a húga meghívására érkezik karácsony idején a családi kúriába, ahol megismeri Julia barátnőjét, Laviniát. A vonzalom köztük szinte az első pillanattól érezhető, ám hamar kiderül, hogy Lavinia már jegyben jár egy idősebb, kétes hírű férfival.

A történet egyik legerősebb eleme Lavinia helyzete: a lány nem szerelemből, hanem kényszerből készül házasságra. Jegyese ugyan vagyonosnak tűnik, valójában kapzsi, zsugori, és semmilyen tiszteletet nem tanúsít Lavinia iránt — nyájassága csupán érdekből fakad, négyszemközt pedig kifejezetten megalázó módon bánik vele. A házasság célja egyértelmű: a férfi a lány családjának adósságait kívánja rendezni, cserébe viszont Lavinia szabadságát és boldogságát követeli.

Lord Nicholas ezzel éles ellentétben áll: figyelmes, empatikus, és egyedüliként — húgával együtt — valóban törődik azzal, mi történik Laviniával. A köztük kibontakozó kapcsolat érzelmileg hiteles, még akkor is, ha a rövid terjedelem miatt minden esemény gyors egymásutánban követi egymást. A feszültséget tovább növeli, hogy a karácsonyi eseményekre Lavinia jegyese is meghívást kap, ahol a szereplőknek szembesülniük kell a valósággal.

A konfliktus végül nemcsak romantikus, hanem erkölcsi síkon is megoldódik: kiderül, hogy a férfi csalással szerezte vagyonát, így elveszíti hitelét és pozícióját. Ez a felismerés Lavinia apjának köszönhetően teszi semmissé a már papíron megkötött házasságot, és megóvja a lányt egy méltatlan élettől — miközben Lord Nicholasnak sem kell párbaj árán bizonyítania érzéseit.

Összességében a Lord a fa alatt egy gyorsan olvasható, 1–2 óra alatt befogadható, könnyed, mégis érzelmekkel teli történet. Nem törekszik mély társadalmi elemzésre, viszont jól mutatja meg a kor női sorsainak kiszolgáltatottságát, és azt, milyen sokat számít, ha valaki végre valódi figyelemmel és tisztelettel fordul egy másik ember felé. Ideális választás azoknak, akik egy karácsonyi hangulatú, klasszikus romantikus történetre vágynak, gyors, mégis kielégítő lezárással.

Olvass tovább!

George Eliot - Dr. ​Lydgate és a városi pletykák - Middlemarch III.

George Eliot Middlemarch című regényének harmadik kötete világosan megmutatja, miért nehéz eldönteni, hogy az írónő munkássága inkább filozófiai gondolkodás vagy művészi ábrázolás. Ebben a részben nem egyetlen nagy drámai esemény kerül a középpontba, hanem több, egymással összefonódó krízishelyzet, amelyek mind ugyanarra a kérdésre irányítják a figyelmet: hogyan viselkedik az ember erkölcsi, érzelmi és társadalmi nyomás alatt.

Vannak válaszok, amelyek eltérítik ugyan a haragot, de csak a szoba másik végébe. Egy vitát higgadtan félbehagyni, holott az igazság egyértelmű, férj és feleség közt még nehezebb, mint filozófusok közt.

A kötet egyik legerősebb szála Fred Vincy válsága. Fred nem romantikus hős és nem is tragikus alak, hanem zavarodott, irányt vesztett fiatalember, akit saját felelőtlensége sodor bajba. A lókupeccel szembeni adóssága nem pusztán pénzügyi probléma, hanem erkölcsi és lelki teher is, amely szó szerint megbetegíti. Itt különösen érzékenyen mutatja meg, hogyan válhat a társadalmi elvárásoknak való megfelelés — a papi pálya erőltetése, a családi nyomás — belső összeomlás forrásává. Fred története arra mutat rá: mihez kezdhet az, aki nem alkalmas arra az életre, amelyet kijelöltek számára?

Dr. Lydgate ebben a kötetben nemcsak mint új orvos, hanem mint összekötő figura jelenik meg. Rendszeres látogatásai a Vincy-házban egyszerre szakmaiak és személyesek, és finoman készítik elő a Rosamondhoz fűződő kapcsolatát. Lydgate alakján keresztül látjuk a modern orvostudomány racionalitását Middlemarch érzelmi és pletykák által vezérelt közegével szembe állítva.

Dorothea visszatérése a nászútról különös érzelmi törést hoz a regénybe. Az itáliai fényből az angol télbe való érkezés szimbolikus: Dorothea lelkesedése és idealizmusa itt találkozik először igazán a házasság realitásával. Casaubon betegsége új szerepet ad neki, amelyet teljes odaadással vállal, ugyanakkor a Will Ladislaw érkezéséről szóló levél feszültséget teremt a házasságon belül. Dorothea kivirulása az ápolásban egyszerre felemelő és nyugtalanító: finoman sejteni, hogy a fiatalasszony erkölcsi ereje egy érzelmileg szűk térben rekedt.

A kötet társadalmi hátterét Featherstone közelgő halála adja. A rokonok „keselyűként” való megjelenése ironikus és kegyetlen képet fest Middlemarch lakóiról. Itt válik igazán érzékelhetővé a városi közösség működése: az örökség reménye, a pletyka és az önérdek felülírja az emberi méltóságot. Featherstone esete nem mellékszál, hanem tükör, amelyben a város erkölcsi arca torzulva, de felismerhetően jelenik meg.

George Eliot ebben a részben különösen erősen bizonyítja, hogy a filozófiai kérdések — kötelesség, felelősség, erkölcs, önismeret — nem elvont fejtegetések, hanem hús-vér emberek mindennapi döntéseiben öltenek testet.

Szereplők ebben a kötetben:

• Dorothea figurája az önfeláldozás és az elfojtott érzelmi igények konfliktusát testesíti meg.
• Celia nem sekélyes figura, hanem Dorothea ellenpontja: azt mutatja meg, hogy az egyszerűbb választások néha kevesebb szenvedéssel járnak.
• Rosamond a külső harmónia és a belső üresség alakja. Érzékelteti, hogy bája mögött rugalmatlan elképzelések és erős önérdek húzódik.
• Fred története a társadalmi elvárások és az egyéni alkalmasság konfliktusáról szól.
• Lydgate a modern tudomány képviselője egy hagyományos közösségben.

Olvass tovább!