Axie Oh - A lány, aki a tenger alá esett

A történet egy olyan világban indul, ahol a tenger nemcsak természeti erő, hanem mindent meghatározó hatalom. A viharok rendszeresen pusztítanak, az emberek pedig generációk óta abban hisznek, hogy mindez a Tengeristen haragja. A megoldás szerintük egyszerű, még ha kegyetlen is: a kiválasztott lányokat díszes ruhában a tengerbe vetik, abban a reményben, hogy egyikük végre elnyeri az isten kegyét.

Mina ebben a világban nő fel. Nem lázadó, nem forradalmár, inkább figyelmes és csendes típus, aki mindig mások érdekeit nézi. Amikor azonban a bátyja szerelmét jelölik ki áldozatna, Mina nem mérlegel hosszan. A döntése hirtelen, de tudatos: a lány helyére lép, és a hullámok közé veti magát.

Ahelyett, hogy meghalna, egy különös világban ébred fel. A Szellemek Birodalma nem víz alatti romváros, hanem egy nyüzsgő, színes hely, ahol istenek alszanak, szellemek járják az utcákat, és mindennek ára van. Itt találkozik a Tengeristennel, aki azonban nem a kegyetlen zsarnok, akinek odafent hiszik – hanem egy alvó isten, akinek az álmaiban ragadt a világ sorsa.

A néped nem az istenek akarata miatt szenved, hanem saját erőszakos tettei miatt. Háborút indítanak, hogy felégessék az erdőket és a földeket. Vért ontanak, ami beszennyezi a folyókat és a patakokat. Az isteneket vádolni olyan, mintha a földet vádolnád. Keresd meg a tükörképed, ott van az ellenség!

Mina hamar rájön, hogy ha valódi változást akar, akkor nem elég felébreszteni az istent. Meg kell értenie, mi történt vele, kik azok, akik hasznot húznak az örök káoszból, és hogyan kapcsolódik mindehhez a saját jelenléte. Ebben segítik – vagy épp akadályozzák – a Szellemek Birodalmának lakói.

A szereplők kapcsolatai lassan formálódnak, beszélgetésekből, közös helyzetekből és döntésekből. A romantikus szál Shin és Mina között fokozatosan épül fel, nem elszakítva a fő történettől, hanem szorosan összefonódva vele.

A cselekmény során egyre több részlet derül ki arról, hogyan működik ez a világ, miért nem tér vissza a béke a felszínre, és milyen következményei vannak annak, ha az emberek vakon követnek egy hagyományt. A koreai mitológiai elemek természetesen simulnak bele a történetbe, és egyedi hangulatot adnak neki.

Ez a könyv ideális választás azoknak, akik szeretnének egy kalandos, mitikus történetet olvasni erős hangulattal, jól követhető cselekménnyel és szerethető szereplőkkel. Olyan olvasmány, ami beszippant, végigvisz egy különleges világon, és közben végig kíváncsivá tesz arra, mi lesz a következő lépés.

Lehet, hogy nem olyan nagy, mint egy hegy és nem olyan fényes, mint a hold — folytatom, amikor a szemembe néz, és a mély, sötét szempárban valami szívfájdító, sebezhetőségről árulkodó pillantás villan fel —, de pont olyan gyönyörű, mert a te lelked. Erős, kitartó és szilárd. És makacs is. — Halkan felnevet. — És tiszteletre méltó, amilyen te is vagy.

Olvass tovább!

Kristen Ciccarelli - A lázadó boszorkány

Kristen Ciccarelli A lázadó boszorkány nálam végig azt az érzést hozta, hogy a történet most érkezett meg oda, ahová induláskor tartott. Ez a kötet már kevésbé játékos, kevesebb benne a bizonytalanság, és sokkal több az egyenes helyzet. A szereplők nem keresik tovább, kik szeretnének lenni — inkább azzal foglalkoznak, hogyan lehet együtt élni azzal, amivé váltak.

A felszínen talán gyengeségnek tűnhet. Valójában azonban még az acélnál is erősebb. A szerelmet nem lehet irányítani. A szerelem nem engedelmeskedik az igazságtalan törvényeknek. A szerelem mindig kiáll a zsarnokok ellen.

Rune ebben a részben sokkal zártabb. Kevesebbet beszél, ritkábban magyaráz, és gyakran előbb cselekszik, mint gondolkodik. Ez nem mindig szimpatikus, de érthető. Az eddigi tapasztalatai után teljesen logikus, hogy nem bízik senkiben feltétel nélkül, és hogy a döntései mögött inkább védekezés van, mint idealizmus.

Gideonnál végig éreztem a feszültséget aközött, amit megtanult, és amit már nem tud figyelmen kívül hagyni. Nem válik egyik pillanatról a másikra mássá, inkább fokozatosan csúszik ki a biztosnak hitt szabályok közül. Azok a jelenetek működtek a legjobban, amikor látszik rajta, hogy már nem tud visszamenni oda, ahonnan indult, de előre sem lát még tisztán.

A kapcsolatuk ebben a kötetben sokkal halkabb. Nincsenek nagy gesztusok vagy látványos érzelmi kitörések, inkább rövid beszélgetések, félbemaradt mondatok és döntések, amelyekből érezni lehet, hogy mit jelentenek egymásnak. Nekem ez jobban illett ehhez a történethez, mint egy hangsúlyosabb romantikus ív. 

Rune és Gideon kapcsolata ebben a történetben számomra azért működik ennyire jól, mert soha nem válik egyszerűvé, még akkor sem, amikor már világos, mit jelentenek egymásnak. Nincs olyan pont, ahol minden félrecsúszás hirtelen eltűnne, vagy ahol a múlt súlytalan lenne. Amit egymással tettek, az végig ott marad köztük.

Ami különösen erős, hogy a kapcsolatuk nem egyenlő helyzetből indul. Gideon hatalmi pozícióban van, Rune pedig folyamatos veszélyben. Ez az egyensúlytalanság később sem tűnik el teljesen, csak átalakul, és ettől a köztük lévő dinamika mindig kissé feszült marad. Még a legcsendesebb pillanataikban is ott van a tudat, hogy nem ugyanarról az oldalról jönnek.

Rune részéről a kötődés soha nem naiv. Amit érez, az nem vak bizalom, inkább egy tudatos vállalás: tisztában van azzal, ki Gideon, és mit képviselt, mégis mellette marad. Gideonnál ez lassabban érkezik meg. Nála a kapcsolat inkább egy belső törésvonal mentén alakul, ahol a tanult hitek és a személyes tapasztalatok már nem férnek meg egymás mellett.

Ami nagyon jól működik, hogy a szerelmük nem oldja fel a konfliktust a világukkal. Nem lesz tőle könnyebb, nem teszi elfogadhatóbbá a döntéseiket, és nem ad egyszerű válaszokat. Inkább csak kijelöli azt az egyetlen embert, akivel őszinték tudnak lenni.

Gideon hátratolta a sapkáját és egyenesen Rune-ra szegezte pisztolyát. 

Ahogy találkozott a tekintetük, Rune szíve olyan hevesen dobogott, mintha egy hurrikán tombolt volna a mellkasában. 

Már azt hittem, hogy elfelejtettél.

A végére a kapcsolatuk nem egy idealizált állapotba érkezik meg, hanem egy olyan pontra, ahol már tudják, mit vállalnak egymással. Nem ígéretet kapunk, hanem egy döntést. És szerintem ez az, ami igazán hitelessé teszi Rune és Gideon történetét: nem azért vannak együtt, mert „így kell lennie”, hanem mert mindketten tisztában vannak az árával, és mégis ezt választják.

A végére minden a helyére kerül: nem csak az események, hanem a szereplők viszonya is egymáshoz és a világhoz, amiben élnek. Amikor befejeztem, nem maradt bennem kérdés azzal kapcsolatban, miért így alakult. Egy olyan befejezés lett, amely után nem akartam újraírni a dolgokat fejben. Elég volt úgy, ahogy van.

Olvass tovább!

Jennie Goutet - Lord a fa alatt

 A Lord a fa alatt egy rövid, karácsonyi hangulatú romantikus történet, amely a 19. századi arisztokrácia világába kalauzolja az olvasót. A cselekmény néhány nap alatt játszódik: Lord Nicholas a húga meghívására érkezik karácsony idején a családi kúriába, ahol megismeri Julia barátnőjét, Laviniát. A vonzalom köztük szinte az első pillanattól érezhető, ám hamar kiderül, hogy Lavinia már jegyben jár egy idősebb, kétes hírű férfival.

A történet egyik legerősebb eleme Lavinia helyzete: a lány nem szerelemből, hanem kényszerből készül házasságra. Jegyese ugyan vagyonosnak tűnik, valójában kapzsi, zsugori, és semmilyen tiszteletet nem tanúsít Lavinia iránt — nyájassága csupán érdekből fakad, négyszemközt pedig kifejezetten megalázó módon bánik vele. A házasság célja egyértelmű: a férfi a lány családjának adósságait kívánja rendezni, cserébe viszont Lavinia szabadságát és boldogságát követeli.

Lord Nicholas ezzel éles ellentétben áll: figyelmes, empatikus, és egyedüliként — húgával együtt — valóban törődik azzal, mi történik Laviniával. A köztük kibontakozó kapcsolat érzelmileg hiteles, még akkor is, ha a rövid terjedelem miatt minden esemény gyors egymásutánban követi egymást. A feszültséget tovább növeli, hogy a karácsonyi eseményekre Lavinia jegyese is meghívást kap, ahol a szereplőknek szembesülniük kell a valósággal.

A konfliktus végül nemcsak romantikus, hanem erkölcsi síkon is megoldódik: kiderül, hogy a férfi csalással szerezte vagyonát, így elveszíti hitelét és pozícióját. Ez a felismerés Lavinia apjának köszönhetően teszi semmissé a már papíron megkötött házasságot, és megóvja a lányt egy méltatlan élettől — miközben Lord Nicholasnak sem kell párbaj árán bizonyítania érzéseit.

Összességében a Lord a fa alatt egy gyorsan olvasható, 1–2 óra alatt befogadható, könnyed, mégis érzelmekkel teli történet. Nem törekszik mély társadalmi elemzésre, viszont jól mutatja meg a kor női sorsainak kiszolgáltatottságát, és azt, milyen sokat számít, ha valaki végre valódi figyelemmel és tisztelettel fordul egy másik ember felé. Ideális választás azoknak, akik egy karácsonyi hangulatú, klasszikus romantikus történetre vágynak, gyors, mégis kielégítő lezárással.

Olvass tovább!

George Eliot - Dr. ​Lydgate és a városi pletykák - Middlemarch III.

George Eliot Middlemarch című regényének harmadik kötete világosan megmutatja, miért nehéz eldönteni, hogy az írónő munkássága inkább filozófiai gondolkodás vagy művészi ábrázolás. Ebben a részben nem egyetlen nagy drámai esemény kerül a középpontba, hanem több, egymással összefonódó krízishelyzet, amelyek mind ugyanarra a kérdésre irányítják a figyelmet: hogyan viselkedik az ember erkölcsi, érzelmi és társadalmi nyomás alatt.

Vannak válaszok, amelyek eltérítik ugyan a haragot, de csak a szoba másik végébe. Egy vitát higgadtan félbehagyni, holott az igazság egyértelmű, férj és feleség közt még nehezebb, mint filozófusok közt.

A kötet egyik legerősebb szála Fred Vincy válsága. Fred nem romantikus hős és nem is tragikus alak, hanem zavarodott, irányt vesztett fiatalember, akit saját felelőtlensége sodor bajba. A lókupeccel szembeni adóssága nem pusztán pénzügyi probléma, hanem erkölcsi és lelki teher is, amely szó szerint megbetegíti. Itt különösen érzékenyen mutatja meg, hogyan válhat a társadalmi elvárásoknak való megfelelés — a papi pálya erőltetése, a családi nyomás — belső összeomlás forrásává. Fred története arra mutat rá: mihez kezdhet az, aki nem alkalmas arra az életre, amelyet kijelöltek számára?

Dr. Lydgate ebben a kötetben nemcsak mint új orvos, hanem mint összekötő figura jelenik meg. Rendszeres látogatásai a Vincy-házban egyszerre szakmaiak és személyesek, és finoman készítik elő a Rosamondhoz fűződő kapcsolatát. Lydgate alakján keresztül látjuk a modern orvostudomány racionalitását Middlemarch érzelmi és pletykák által vezérelt közegével szembe állítva.

Dorothea visszatérése a nászútról különös érzelmi törést hoz a regénybe. Az itáliai fényből az angol télbe való érkezés szimbolikus: Dorothea lelkesedése és idealizmusa itt találkozik először igazán a házasság realitásával. Casaubon betegsége új szerepet ad neki, amelyet teljes odaadással vállal, ugyanakkor a Will Ladislaw érkezéséről szóló levél feszültséget teremt a házasságon belül. Dorothea kivirulása az ápolásban egyszerre felemelő és nyugtalanító: finoman sejteni, hogy a fiatalasszony erkölcsi ereje egy érzelmileg szűk térben rekedt.

A kötet társadalmi hátterét Featherstone közelgő halála adja. A rokonok „keselyűként” való megjelenése ironikus és kegyetlen képet fest Middlemarch lakóiról. Itt válik igazán érzékelhetővé a városi közösség működése: az örökség reménye, a pletyka és az önérdek felülírja az emberi méltóságot. Featherstone esete nem mellékszál, hanem tükör, amelyben a város erkölcsi arca torzulva, de felismerhetően jelenik meg.

George Eliot ebben a részben különösen erősen bizonyítja, hogy a filozófiai kérdések — kötelesség, felelősség, erkölcs, önismeret — nem elvont fejtegetések, hanem hús-vér emberek mindennapi döntéseiben öltenek testet.

Szereplők ebben a kötetben:

• Dorothea figurája az önfeláldozás és az elfojtott érzelmi igények konfliktusát testesíti meg.
• Celia nem sekélyes figura, hanem Dorothea ellenpontja: azt mutatja meg, hogy az egyszerűbb választások néha kevesebb szenvedéssel járnak.
• Rosamond a külső harmónia és a belső üresség alakja. Érzékelteti, hogy bája mögött rugalmatlan elképzelések és erős önérdek húzódik.
• Fred története a társadalmi elvárások és az egyéni alkalmasság konfliktusáról szól.
• Lydgate a modern tudomány képviselője egy hagyományos közösségben.

Olvass tovább!

Kővágó Sára - Ha elszámolok tízig

Kővágó Sára könyveihez eleve bizalommal nyúlok. Van bennük valami következetes figyelem az emberi belső folyamatok iránt, ami miatt olvasás közben nem érzem azt, hogy siettetni akarnának vagy elmagyaráznák helyettem, mit kellene éreznem. A Ha elszámolok tízig… is ebbe a sorba illeszkedik, és talán pont ezért tudott ennyire közel kerülni hozzám.

Brooke úgy érkezett az életembe, mint egy tornádó. Mindent felforgatott. Eltüntette a magányom, és mozgásra bírta a szívemet, ami akkor már csak a puszta létfenntartásáért működött. Azóta van célja a reggeleknek, a nappaloknak és minden egyes átkozott percnek, amit benne tölt.

A főszereplő számomra nem egy karakter volt, akit kívülről kell figyelni, hanem egy állapot megfogalmazása. Az a bizonytalanság, amikor az ember érzi, hogy valami elcsúszott, de még nem tudja pontosan megmondani, hol és miért. Amikor már nem működik ugyanaz a hozzáállás, mint korábban, de az sem világos, mi jöhetne helyette. A könyv ezt az átmenetet mutatja meg, sokszor egészen hétköznapi helyzeteken keresztül, minden különösebb dramatizálás nélkül.

Ami különösen erős benne, az az önreflexió természetes jelenléte. Nem tudatos önvizsgálatként jelenik meg, nem cél vagy elhatározás formájában, hanem kényszerű figyelemként. A főszereplő nem azért kezd el magára figyelni, mert fejlődni szeretne, hanem mert már nem tudja ugyanazzal a figyelmetlenséggel folytatni az életét, mint addig. A kérdések, amelyek felmerülnek benne, nem elméletiek: miért reagál így, miért halogat, miért marad csendben bizonyos helyzetekben, és mit véd ezzel valójában.

Ez az önreflexió nem vezet gyors felismerésekhez vagy megkönnyebbüléshez. Inkább egyfajta tisztábban látás jelenik meg, ami után már nehéz nem észrevenni a saját működésünk ismétlődő mintáit. A könyv nem sugallja, hogy ez felszabadító folyamat lenne – sokkal inkább fárasztó, töredezett, tele visszalépésekkel. A főszereplő nem „jobb” lesz, hanem közelebb kerül önmagához, és ez a közelség nem mindig kényelmes.

Ehhez kapcsolódva külön értékeltem, hogy a könyv teret ad annak, hogy a gyógyulás vagy az önmagunkhoz való közeledés nem feltétlenül beszéden keresztül történik. A terápiás lovaglás jelenléte ezt finoman, mégis egyértelműen mutatja meg: néha a bizalom, az együttműködés, a határok érzékelése előbb jelenik meg mozdulatokban és reakciókban, mint gondolatokban.

Jó volt újra olvasni korábbi könyv szereplőkről és tudni, hogy nem csak egyetlen könyv lapjain léteznek. Van múltjuk, van továbbélésük, és közben változnak is (nem árulom el, hogy kikkel találkozhattok benne, mert ez mindig bulis felfedezés!).

– És ha kell, – folytatom, a hangom rekedt a korábbi kiabálástól –, azzal töltöm az életem hátralévő részét, hogy ezt bebizonyítom neked. Megmutatom, milyen szerethető vagy. És ha százszor esel vissza, én százszor kihozlak belőle. Eddig egyedül kellett harcolnod. Most engedd meg, hogy én harcoljak érted. Mert megígértem – a szemébe nézek, és hagyom, hogy hozzám simuljon, tökéletesen, mintha egy szobrász egymáshoz faragott volna minket. Mert őt nekem teremtették, és engem neki. – Együtt! Ha kell ezerszer, de majd együtt elszámolunk tízig!

Olvass tovább!