George Eliot - Dr. ​Lydgate és a városi pletykák - Middlemarch III.

George Eliot Middlemarch című regényének harmadik kötete világosan megmutatja, miért nehéz eldönteni, hogy az írónő munkássága inkább filozófiai gondolkodás vagy művészi ábrázolás. Ebben a részben nem egyetlen nagy drámai esemény kerül a középpontba, hanem több, egymással összefonódó krízishelyzet, amelyek mind ugyanarra a kérdésre irányítják a figyelmet: hogyan viselkedik az ember erkölcsi, érzelmi és társadalmi nyomás alatt.

Vannak válaszok, amelyek eltérítik ugyan a haragot, de csak a szoba másik végébe. Egy vitát higgadtan félbehagyni, holott az igazság egyértelmű, férj és feleség közt még nehezebb, mint filozófusok közt.

A kötet egyik legerősebb szála Fred Vincy válsága. Fred nem romantikus hős és nem is tragikus alak, hanem zavarodott, irányt vesztett fiatalember, akit saját felelőtlensége sodor bajba. A lókupeccel szembeni adóssága nem pusztán pénzügyi probléma, hanem erkölcsi és lelki teher is, amely szó szerint megbetegíti. Itt különösen érzékenyen mutatja meg, hogyan válhat a társadalmi elvárásoknak való megfelelés — a papi pálya erőltetése, a családi nyomás — belső összeomlás forrásává. Fred története arra mutat rá: mihez kezdhet az, aki nem alkalmas arra az életre, amelyet kijelöltek számára?

Dr. Lydgate ebben a kötetben nemcsak mint új orvos, hanem mint összekötő figura jelenik meg. Rendszeres látogatásai a Vincy-házban egyszerre szakmaiak és személyesek, és finoman készítik elő a Rosamondhoz fűződő kapcsolatát. Lydgate alakján keresztül látjuk a modern orvostudomány racionalitását Middlemarch érzelmi és pletykák által vezérelt közegével szembe állítva.

Dorothea visszatérése a nászútról különös érzelmi törést hoz a regénybe. Az itáliai fényből az angol télbe való érkezés szimbolikus: Dorothea lelkesedése és idealizmusa itt találkozik először igazán a házasság realitásával. Casaubon betegsége új szerepet ad neki, amelyet teljes odaadással vállal, ugyanakkor a Will Ladislaw érkezéséről szóló levél feszültséget teremt a házasságon belül. Dorothea kivirulása az ápolásban egyszerre felemelő és nyugtalanító: finoman sejteni, hogy a fiatalasszony erkölcsi ereje egy érzelmileg szűk térben rekedt.

A kötet társadalmi hátterét Featherstone közelgő halála adja. A rokonok „keselyűként” való megjelenése ironikus és kegyetlen képet fest Middlemarch lakóiról. Itt válik igazán érzékelhetővé a városi közösség működése: az örökség reménye, a pletyka és az önérdek felülírja az emberi méltóságot. Featherstone esete nem mellékszál, hanem tükör, amelyben a város erkölcsi arca torzulva, de felismerhetően jelenik meg.

George Eliot ebben a részben különösen erősen bizonyítja, hogy a filozófiai kérdések — kötelesség, felelősség, erkölcs, önismeret — nem elvont fejtegetések, hanem hús-vér emberek mindennapi döntéseiben öltenek testet.

Szereplők ebben a kötetben:

• Dorothea figurája az önfeláldozás és az elfojtott érzelmi igények konfliktusát testesíti meg.
• Celia nem sekélyes figura, hanem Dorothea ellenpontja: azt mutatja meg, hogy az egyszerűbb választások néha kevesebb szenvedéssel járnak.
• Rosamond a külső harmónia és a belső üresség alakja. Érzékelteti, hogy bája mögött rugalmatlan elképzelések és erős önérdek húzódik.
• Fred története a társadalmi elvárások és az egyéni alkalmasság konfliktusáról szól.
• Lydgate a modern tudomány képviselője egy hagyományos közösségben.

Olvass tovább!

George Eliot - Mrs. Casaubon és a római út (Middlemarch II.)

Kedves Naplóm!

Befejeztem egy újabb könyvet a nyár folyamán és hoztam róla egy kis beszámolót, íme:

Egyszerre annyi sokat látok, de a felét sem értem. Az ember mindig olyan ostobának érzi magát ettől. Fáj, amikor valamit szépnek mondanak, én meg egyáltalán nem érzem annak. Így lehet vele a vak, amikor az égről mesél neki valaki.

George Eliot monumentális regényének második része (Mrs. Casaubon és a római út) újabb árnyalatokkal gazdagítja a Middlemarch világát, miközben három, látszólag külön futó, de mélyebb szinten mégis összekapcsolódó történetszálra összpontosít.

Az első ilyen szál Fred Vincy alakja köré épül. A fiatal, könnyelmű Fred sorsa egyfajta generációs tükör: miközben bizonytalansága, felelőtlensége és önkeresése sok bosszúságot okoz környezetének, mégis van benne valami őszintén emberi és szerethető. Eliot nem kíméli hősét, de nem is hagyja veszni – inkább megmutatja, hogy a gyengeség és a vágyak hogyan formálják az emberi jellemet.

Ezzel párhuzamosan Dr. Lydgate története egyfajta intellektuális-erkölcsi kihívást jelenít meg. Az új orvos hivatása iránti lelkesedése, friss szemlélete és szakmai hitvallása kontrasztban áll a városka megszokott orvosi gyakorlatával. Lydgate nemcsak szakmai reformer, hanem az emberi haladás képviselője is, akit a környezet hol kíváncsian, hol gyanakodva figyel. Ez a szál erősen társadalomkritikai éllel bír: Eliot az orvosi hivatás kapcsán a haladás és a konzervativizmus örök konfliktusát mutatja meg.

A rész talán legdrámaibb rétege Dorothea Casaubon római útja. A nászút, amelynek a romantikus beteljesülés helyszínének kellene lennie, valójában kiábrándító tapasztalat. A fiatal nő lelkesedése, spirituális és intellektuális törekvései ellentétben állnak férje, Casaubon hideg, szinte önző szellemiségével. A római környezet Eliotnál nem pusztán díszlet: a történelmi múlt, a monumentális épületek és a művészetek fensége mind azt hangsúlyozzák, hogy Dorothea vágyai nagyobbak és igazabbak, mint amit házassága képes betölteni.

Belső fény áradt ebből a mosolyból, a fiatalember finom bőre ragyogott tőle, a szemét is elérte, játszott arcának minden ívével és vonalával.

A három szál egymás mellett haladva az emberi élet különböző lehetőségeit és zsákutcáit jeleníti meg. Fred könnyelműsége, Lydgate eszménykeresése és Dorothea csalódása együtt rajzolják ki Eliot nagy kérdését: hogyan találhatja meg az ember a saját útját egy olyan világban, amely tele van társadalmi elvárásokkal, hagyományokkal és kompromisszumokkal?

Eliot prózája továbbra is mélyen elemző, sokszor ironikus, de mindig együttérző. A második rész után az olvasó egyszerre érzi magát elgondolkodtatva és megérintve: ezek a sorsok nemcsak a viktoriánus Anglia történetei, hanem az emberi lélek örök dilemmái.

Kinek ajánlom?
Ezt a kötetet mindazoknak szívesen ajánlom, akik szeretik a klasszikus irodalmat, és nyitottak a lassabb, mélyebb lélektani ábrázolásra. Eliot nemcsak történetet mesél, hanem karakterek belső világát és társadalmi dilemmáit bontja ki, ezért főleg azoknak való, akik élvezik a részletgazdag jellemrajzokat és a társadalomkritikai rétegeket. Ideális választás irodalomkedvelőknek, egyetemistáknak, vagy bárkinek, aki szeretne elmerülni a 19. századi Anglia intellektuális és érzelmi világában.

Köszönöm KNW kiadó a recenziós példányt, alig várom a következő részt! 

Végül is az igazi látás belülről jön; egy festmény viszont nem változik, és kitartóan visszabámul, lett légyen az bármilyen tökéletlen. Úgy érzem, hogy ez különösen a nők esetében van így. Egy festményen egy nő mintha csak egy színes és üres színes folt lenne! Hiába vársz, nem fog mozdulni, nem fog beszélni. Pedig minden nő máshogy veszi még a levegőt is, és pillanatról pillanatra változik.

Olvass tovább!