Rebecca Ross - A megbűvölt folyó

Kedves Naplóm!

Még a @girlz.in.chapters júliusi találkozójára választottuk ezt a könyvet és bár nem akartunk fantasyba nyúlni, mégis sikerült. Egy kicsit mesélek is a vegyes érzéseimről Rebecca Ross - A megbűvölt folyó című regényével kapcsolatban.

A kezünk ugyanúgy tud lopni, ahogyan adni is. Árthatunk vele másoknak, de vigaszt is nyújthatunk. Okozhatunk sérüléseket és gyilkolhatunk, vagy gyógyíthatunk és megmenthetünk másokat.

Egy sziget, ahol a szél is mesél

Amikor először megláttam A megbűvölt folyó borítóját, tudtam, hogy ez a könyv kell. Nem titok, hogy akkor is megvettem volna, ha nem ezt a könyvet olvassuk el.

A történet Cadence szigetére visz, ahol minden apró rezdülésnek jelentősége van. Itt a dalok nemcsak a szívet szólítják meg, hanem a szellemeket is. A kendők nem csupán díszek, hanem védelmezők, és a pletykák – mintha magától értetődő lenne – a szél szárnyán szállnak.

Jack tíz év után tér vissza ide, egykori otthonába, ahol Adaira – gyerekkori riválisa vár rá és együtt kell megoldania több eltűnt kislány rejtélyét. A közös munka azonban nemcsak a titkokat hozza felszínre, hanem a múlt sebeit, a ki nem mondott szavakat, és azt a feszültséget is, ami talán sosem múlt el igazán kettejük között. Adaira karaktere számomra túl volt misztifikálva, hiszen kaptunk egy tökös vezetőnek született lányt, aki még maga sem érezte úgy, hogy erre az útra lépne, mégis megteszi, ha kell. Ez a kettősség teljes mértékben átjött és emiatt nem tudtam hovatenni. Bizonytalan volt meg nem is. 

Ez nem az a könyv, amit egy kávé mellett egy délután alatt felfalsz. Nekem egy hónap volt, mire kiolvastam, bár tény, hogy időm se sok volt éppen. A megbűvölt folyó inkább olyan, mint egy lassan kibomló dallam: először csak finoman szól, aztán észrevétlenül körbefon, és amikor véget ér, egy darabja benned marad. De a kötet második felétől, amikor már nem a világ megismerése volt a fő célja az írónőnek, akkor faltam. A történet nem siet – hagy időt, hogy megszeresd a szereplőket, hogy ismerőssé váljon a part menti szél, hogy lásd a ködben a sziget körvonalait.

A karakterek mind életre kelnek: Jack bizonytalansága, Adaira eltökéltsége, Sidra melegszívű bölcsessége, Torin hallgatag ereje – mind-mind úgy épülnek egymásra, mint a tenger hullámai. A romantika finoman van jelen, nem tolakszik, hanem lassan, szinte észrevétlenül nő ki a történetből.

Amiért szerettem:

A hangulat szinte tapintható – éreztem a sós levegőt, hallottam a dallamokat. A világépítés gazdag és mégis lírai.

Tényleg, imádtam, hogy olyan szintű részletgazdaság jellemezte a könyvet, hogy ott voltam. Az orromban éreztem a sós levegőt, ahogy a fa indája rátekeredik a lábamra és a Víz szellemének érdes tapintását. Egyszóval zseniális volt!

Nem csak a főszereplők, hanem a mellékszereplők története is érdekes.

Bevallom Sidra és Torin történeti szála sokkal jobban megérintett és érdekelt, mint maga Jack és Adaira vonala. Talán csak az anyai nézetek miatt éreztem így, lehet, hogy jobban tetszett az a felállás, ahol a férfi férfiasabb (értsd: a könyvben Jack a főszereplő elég bizonytalan, relatív félénk - bár ez jól fejlődött, egy zenész abban a korban, amikor kovácsok és harcosok is léteztek na. Plusz Adaira keménysége sem tetszett, de azt fentebb már írtam miért.) — Ellenben Torin fejlődése csillagos ötös lett. Szerettem, hogy ez az erős férfi, aki életét adná a szigetért és akiket véd megtörik és rájön olyan dolgokra, hogy attól, ha fél önmagától és félti a családját még nem lesz gyenge. Ebben van egy kis "jóútra térő rosszfiú zsáner", még ha valójában ő nem is rosszfiú.

Ami miatt nem mindenkinek való:

• A tempó lassú – nagyon lassú.

• A mágia rendszere inkább érzés, mint racionális szabályrendszer.

Én annak idején azt hittem, hogy az otthon az egyszerűen egy hely. Négy fal, ami éjjelente körülvesz, amíg alszol. De tévedtem. Az otthon nem egy hely. Az otthont emberek jelentik. Együtt lenni azokkal, akiket szeretsz. Sőt, talán még azokkal is, akiket gyűlölsz.

Amikor becsuktam, kicsit úgy éreztem, Cadence valahol tényleg létezik – és ha nagyon figyelek, talán meghallom a sziget dalát a szélben.

Olvass tovább!

Victoria Schwab - Egy kegyetlen dal (Verity szörnyei I.)

Kedves Naplóm!

Befejeztem az idei második @girlz.in.chapters olvasmányt, ami Victoria Schwab: Egy kegyetlen dal - Verity szörnyei I. része volt. Szerintem tudjátok, hogy az írónő írta az egyik kedvenc könyvemet is, az Addie LaRue láthatatlan életét, így nem volt kérdés, ha Schwab könyv kerül a kezembe, akkor nagyon valószínű, hogy tetszeni fog. Nos, ez nem spoiler: imádtam!

Ha valaki megkérdezné, hogy miképp írnám le egy mondatban a könyvet, valószínűleg azt mondanám neki, hogy lehetetlen csak egy mondatban összefoglalni. Viszont megpróbálnám és az így hangzana: Slowburn Rómeó & Júlia, ahol a szörnyek a méreg. Aztán persze ezt elmagyaráznám, hogy annyira mégsem fekete vagy fehér a történet és nem pontosan illik rá, hiszen nincs is benne szerelmi szál. Vagy mégis? Én éreztem a két főszereplő között, hogy valami történik... ;) 

Körülötte száz hang fecsegett, átbeszéltek egymás felett, alatt, mellett; úgy rétegződött, mint a zene, de a kadencia helytelen volt, inkább jazz, mint klasszikus, és amikor az agya megpróbálta felbontani, nem futamokat kapott, hanem szótagokat, nevetést és értelmetlen zajokat.

Tehát akkor fejtsük is ki, először spoiler mentesen!

A történet napjainkban játszódó fantasy (másnéven: urban fantasy), ami számomra komfort zsáner, így kifejezetten örültem, hogy ezt húztam ki a januári találkozó alkalmával. Verity városa két nagyobb részre oszlik, amit a Vonal választ el és tart fenn, hogy egyik oldalról se szökjön-menjen át az, akinek nincs ott keresnivalója. Két nagy család figyel a rendre: Harker oldala, ahol a medál birtokában biztonságban élhetnek az emberek a szörnyekkel, hiszen Callum Harker biztos kézben tartja a szörnyeket, így itt minden "szép & jó". A másik oldalon pedig Flynn veszi kézbe az irányítást, hogy megvédje az embereket a szörnyektől/szörnyeiktől. Sötétedés után nem ajánlott kint tartózkodni viszont egyik oldalon sem.

Hiszen a szörnyek teremnek, létrejönnek - egyszer csak lesznek, ha valaki elkövet egy igen rossz lépést. Például, ha megöl valakit. Így jönnek létre, gonoszságból és kegyetlenségből. Egy Corsai, aki árnyékként van definiálva igazából felzabálja az embert. A Malchai már sokkal kifinomultabb és számítóbb. Képesek logikusan gondolkodni, tervezni és nem csak azon jár az agyuk, hogy felzabáljanak. Főleg, hogy ők vérrel táplálkoznak. Ez a két szörny él Harker oldalán és erőfitogtatás címen egy malchai az ölebe. Ezek a lények nem bírják elviselni a tiszta vasat/ezüstöt, megbénítja, égeti őket így ezzel sakkban lehet őket tartani. Ezért is a Harker védelem jegyében ilyen medálok jelzik a védetteket, akik megvásárolták Harkertől a biztonságot.

Ami pedig a harmadik szörny típust illeti. A Sunaik sokkal inkább tudnak elvegyülni és emberinek tűnni. A legnagyobb katasztrófákból születnek és az a feladatuk, hogy megtisztítsák a világot. Összesen hárman vannak és Flynn oldalán harcolnak a "gonosz" ellen. Csupán az a kérdés, hogy mi számít gonosznak a szörnyeken kívül. A sunaik lelkekkel táplálkoznak. Ha meghallják a zenéjüket, katatón állapotba kerülnek az emberek és bevallják minden bűnüket mielőtt a lelkük örökre távozna. 

És innentől jön képbe Kate & August története. Harker & Flynn, mintha csak Rómeó & Júlia lenne.

Kate bizonyítani akarja, hogy ő ízig-vérig Harker lánya és bármit megtesz, hogy az apja végre elismerje ezt, ne csak a "vér kötelezze" a nevéhez, így az egykor kedves, mindig mosolygó lány egy szívtelen, badass girl személyiséget ölt magára és annyira jól megy neki, hogy már észre sem veszi, hogy nem önmaga. De meg kellett tanulja megvédeni magát, hiszen szörnyek járnak mindenhol. Hiába Harker, vagy pont azért, mert Harker de rá mindenki felfigyel mindenütt. Így mikor visszakerül Veritybe és az iskolába, ott is megmutatja, hogy ő kicsoda, mindenki félje csak! August pedig megkapja az első feladatát, amit Sunaiként kaphat és az ő pillangó lelkéhez idomodik is, hiszen ki hallott már arról, hogy egy szörny, nem akar szörny lenni és akár táplálkozni... 

Így esik, hogy August bekerül a gimiben és bár nem törekszik rá, de összebarátkozik Kate-el, akivel a történet folyamán cinkostársak lesznek, majd barátok. Ellenségekből szövetségesek.

Corsai, Corsai, karmos árnyék,
sok-sok foggal élve rág szét.
Malchai, Malchai, eszes gonosz,
véred issza és mosolyog.
Sunai, Sunai, szén a szeme,
lelkeket lop az éneke.
Szörnyek jönnek, szörnyek járnak,
és mindenkit felzabálnak!

Spoiler! Spoiler! Spoiler! Spoiler! Spoiler! Spoiler! Spoiler! 

Na innentől pedig képtelen vagyok úgy beszélni a könyvről, hogy ne legyen benne semmilyen szintű spoiler. Kérlek nézzétek el nekem, de számomra eddig ez a top olvasmány idén. Bár tudom, még csak 4 könyvet olvastam el, szóval nem volt nehéz ezt kiválasztani erre a szuper posztra. 

Ha valaki tovább merészkedett, akkor azt jelenti, hogy más olvasta, szóval üdv a klubban! Főleg, ha te is annyira szeretted, mint amennyire én szerettem ezt a könyvet. Vagy jobban, mert létezhet, hiszen a Schwabtérítők még nálam is jobban tudnak ódákat zengeni bármelyik könyvről, amit az írónő kiadott a keze ügyéből. De lehet ennek a végére érve már engem is annak fogtok tartani.

Ez a könyv az urban-fantasy rajongók számára egy letehetetlen mű. A dark fantasy elemeket is ötvöző történet, juj még most is izgatott vagyok, ha visszagondolok rá, milyen jó volt elolvasni.

Ugorjuk is át a korábbi kis bevezetőt, hogy újfent le kelljen írnom és jöjjön a velősebb része. :)

Kate hidegségét az elején tényleg csak annak tudtam be, hogy ez ilyen családi ártalom, de ahogy elmesélték az ő történetét is, akkor így beleszakadt a lelkem is, hogy szegénynek milyen megpróbáltatásokon kellett átmennie és úgy alapjáraton is, hogy mekkora veszteség érte és így is képes volt "jó" ember maradni. Mert hát tudjuk, hogy a Sunaik azok csak a gonosz/rossz/bűnös emberekből tudják a lelket elfogyasztani és Kate egészen addig, amíg véletlen valakit le nem lőtt nem volt bűnös lélek. 

A kitartása egyenesen bámulatos, ennyi akaraterő és életben maradási rutint csak az ilyen szuperhero karakterek mutattak eddig - gondolok itt olyanokra akiknek biztos van valami rejtett képességük, ami még nem látott napvilágot vagy olyan lénynek születtek, ilyesmi. De annyira éreztem, hogy nem mű szagú. Megszúrték - vérzett... sokáig és voltak más tünetei is, szóval nagyon adta, hogy azt érezzem ez tényleg meg tud történni. Még akár a szörnyeket is bekajálnám, hogy tényleg létrejöhetnek.

August pedig azért volt ennyire keblemre-ölelhető, mert ő nem akart szörny lenni. Csóri nem tehetett róla, hogy lett. Foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy ne kelljen annak lennie, de ez ellen úgyse lehet tenni csak együtt élni vele és alkalmazkodni. Nyilván butaság volt, hogy nem eszik. Ezt tudjuk, de kellett valami feszültség ami miatt jön majd az ok-okozat. Szóval ez a kettős nagyon jó párost alkotott, hiszen megmutatták a világnak, hogy amúgy a fekete az a fehér és fordítva. Ezt a barátságot (ami tuti valamilyen szinten szerelem lesz, annak kell lennie a második kötetben!!) nem szabad alábecsülni, mert bármennyire is sokáig nem bíztak egymásban mégis egymásra voltak utalva és mindent megtettek egymásért. Ez jól összekovácsolja őket. Pedig Kate megakarta ölni szegény Augustot vagy legalábbis az apja elé citálni. De nem tette, mert ő végtére is jóember és látja Augustban az "embert" nem pedig a szörnyet.

Ilsa is my spirit animal. Imádtam, ő a legbrutálisabb ha úgy vesszük, hiába állítják be Leót annak... Leó csak egy gyilokgépezet. De Ilsa a megtestesített halál-angyala. Szerettem nagyon, hogy emberi kötődéssel bírtak egymás iránt a testvérek, még ha gyakorlatilag csak azért neveztük őket annak, mert Sunaik. 

A csavar pedig, hogy Leó állt az egész mögött. Akartam is sejteni meg nem is. Azt hittem csak szimplán Sloan lázad mert szörny és elege van. Az már eszembe se jutott, hogy Leó segítette valamilyen szinten ezt a lázadást, de végtére is érthető volt a végére.

A második kötetben meg ezer tuti, hogy Sloan jön vissza, miután a végén tényleg azt írták, hogy a malchai életben maradt. Nyilván nem a noname lesz az, amelyik túlélte, hanem ez a pszichopata. Szóval készülök a háborúra, ami kitörni látszik. Ja és annak nagyon örültem, hogy Ilsa életben maradt, de így elképzelni se tudom, hogy neki hogyan tovább. Lehet megint ő lesz a bomba? Hm. Can't wait to read the next book. Szóval márciusban tuti elolvasom.

– Mi olyan vicces? – állt fel August. 
– Mit érez egy jóllakott Sunai? 
– Mi? 
– Lelkesedést!

Olvass tovább!

Ashley Poston - Hét év távolság

Kedves Naplóm!

Befejeztem Ashley Poston Hét év távolság című kötetét. Szerintem érdemes azoknak elolvasni, akik szeretik az érzelmekkel teli történeteket, az egyedi megoldásokat és a különleges romantikus narratívákat. A könyvet a januári @girlz.in.chapters találkozó alkalmára is olvassuk.

A könyvek megnyugtattak, vigasztaltak. Volt kezdetük, közepük és végük, ha pedig egy rész nem tetszett, tovább ugorhattunk a következő fejezetre. Elkerülhettük egy szereplő halálát azzal, hogy egy oldallal előbb abbahagyhattuk, és onnantól fogva örökké élt. A boldog végkifejlet végleges volt, akárcsak a gonoszok büntetése és a jók jutalma.

Egy varázslatos realizmusba ágyazott, érzelemgazdag történet, amely a gyász, a szerelem és az élet múló pillanatainak útkereséséről szól. A regény középpontjában Clementine áll, aki édesanyja halála után próbálja újra megtalálni a helyét a világban. Mindezt egy rejtélyes, időhurkot rejtő lakásban, ahol a múlt és a jelen összefonódik, és ahol egy Iwan nevű férfival találkozik, aki hét évvel korábban él ugyanabban a térben.

A regény mesterien ötvözi a romantikát, a misztikumot és a karakterek közötti érzelmi kötelékeket. Clementine és Iwan kapcsolata nemcsak időn és téren ível át, hanem rávilágít arra is, hogy a szeretet és az emberi kapcsolataink mélysége független az idő múlásától. A regény nemcsak egy szívmelengető szerelmi történet, hanem egy önmagunkkal való szembenézés is: a gyász, az elengedés és az élet apró örömeinek felismerése. 

A történet különös időhurka egyszerre elgondolkodtató és varázslatos, ahogy a múlt és a jelen közötti határvonal elmosódik. Clementine és Iwan kapcsolata fokozatosan mélyül, miközben mindketten tanulnak egymástól – a megbocsátásról, az elengedésről és a boldogság újra felfedezéséről.

A két fő karakterről bővebben:

Lemon: Clementine a regény főhőse, egy harmincas évei elején járó nő, aki mély gyászt él át édesanyja elvesztése miatt. Az életét sokáig a munka és a racionalitás uralta, ám az események sodrában kénytelen szembenézni az elnyomott érzelmeivel. Clementine karakterfejlődése a történet központi eleme; ahogy fokozatosan elfogadja a gyászt, és ráébred arra, hogy a szeretet és a boldogság akkor is lehetséges, ha az idő és a valóság szabályai éppen nem kedveznek. Clementine egyfajta hidat képez a múlt és a jelen között, ami nemcsak a történetet, hanem a karakterek közti kötelékeket is meghatározza.

Iwan: A rejtélyes férfi, akivel Clementine találkozik a nagynéni lakásában. Iwan múltból való jelenléte azonnal érdekes dinamikát hoz a történetbe. Személyisége tele van melegszívűséggel, ugyanakkor titokzatosság övezi. Mint egy olyan karakter, aki nem a jelenben él, hanem hét évvel korábban, Iwan az idő múltán való elmélkedés szimbóluma. 

...és, hogy szerintem mi a mondanivalója? 

A könyv több, mint egy egyszerű szerelmi történet. A középpontjában az idő természete, az emlékek ereje és az élet apró csodáinak felismerése áll. Clementine és Iwan története arra emlékezteti az olvasót, hogy az idő múlása ellenére a szeretet, a kapcsolatok és az érzelmek mindig velünk maradnak, ha hagyjuk, hogy alakítsanak minket.

A lakoma általában nem az ételtől kel életre, hanem azoktól, akikkel megosztjuk. A nagymamától örökölt spagetti recepttől. Az évek óta nem mosott pulóverben megmaradt gombócillattól. A nyitott pizzás doboztól egy sárga asztalon. Az emlékek tengerében elveszett baráttól, aki a félig odaégett brownie ízében él tovább. A szerelemtől egy citromos pitében.

Olvass tovább!

Rebecca Ross - A királynő felemelkedése

Kedves Naplóm!

A @girlz.in.chapters könyvklub első olvasmányáról fogok írni. Igazából már befejeztem egy ideje, de tegnap volt a találkozó és nem akartam idő előtt lebuktatni a történetet. Mármint, csak amennyire kellett. Ezen duológia első kötetét A királynő felemelkedését szavaztuk meg, hogy elolvassuk és kitárgyaljuk. Nos, voltak benne igazán egyedi ötletek, tetszett benne, hogy van némi újdonság a könyvben, vagy legalábbis a történet megírása szempontjából van újdonság, mert tudjuk... nincs új a nap alatt. Mégis felüdülés volt egy olyan könyvet elolvasni, ahol nem a főszereplő a címszereplőnk. Ez nem spoiler még, mert a hátulján lévő ajánlóban is benne van. ;) 

– Nem tudtad, hogy a lányok sokkal értékesebbek és becsesebbek a fiúknál? – Felvonta a szemöldökét, de a tekintete még mindig szelíd volt. – Az apák valóban örülnek egy-két fiúnak, de igazából lányt akarnak. Épp ezért az apa mindenkit megöl, akinek akár csak egy fenyegető gondolata is van a lányáról.

A következő sorok spoilert tartalmaznak!

Kezdeném a legelején, hogy nem az az ekte fantasy, amire számítana az ember. Úgy mint mágia a történetben van... leginkább említve és nagyon minimálisan használva. Főszereplőnknek vannak úgynevezett emlék-átcsúszásai egy régi felmenő által, ami miatt már nevezhetjük fantasynak, de még így is kevés lenne az én ízlésem szerint abba a kategóriába tenni. 

A történet egy fiatal lányról szól, akit egészen kiskora óta bújtat a nagyapja, mert miután édesanyja meghalt nem szeretné, hogy a "rossz" hírú apjához kerüljük. Ennek több oka is van:

1) Maevanában hosszú évszázadokon át királynők uralkodtak, akik birtokolták a mágiát.

2) Jött egy férfi a 14 ház egyikéből, aki lemészárolta azon nőket és leányokat, akikből királynő lehetne, így most először egy férfi ül a trónon, aki továbbra is megöl minden lányt/nőt, aki számításba jöhetne, mint trónbitorló.

Tehát nagyapa emiatt nem is szeretné, hogy a félig Valeniai és félig Maevanai unokája visszakerüljön ebbe a közegbe. El is viszi egy úgynevezett hivatottak házába, ahol 7 évet tölt azzal a gyermek, hogy megtalálja a hivatását végül, mint a Tudás mesternője. - Félig meddig itt jön be a romantikus szál, ami se nem túl romantikus és nem túl kifejtett, de van. Hiszen mester és tanítványa gyengéd érzelmeket kezdenek egymás iránt táplálni. 

A hivatottak hetedik év végén pártfogókat találnak maguknak és oda szegődnek melléjük, hogy munkájukkal segítség azok ... munkáját. :D De a lényeg, hogy szegény Brienna nem talál pártfogót, így egyedül marad az intézményben, mígnem megtörténik az újabb emlékbecsúszás, amiről bár megpróbál korábban beszélni, nem igazán sikerül neki. Végül a nagyasszony, az igazgatónő teljes mértékben elhiszi, ami történik és odahívja Jourdain nagyurat, akinek történetesen Maevanai gyökerei vannak és lázadóként menekült el 25 évvel korábban onnan. Ahhoz pedig, hogy újra királynő ülhessen a jogos trónon, szükségük lesz Briennára és az ő felmenőitől szerzett emlékekre, hiszen azon férfi rejtette el a "királynőcsináló" Éjkorány kövét és a Királynő Kánonját. E kettő nélkül nincs királynő. 

Meg is kezdődik a lázadás tervezése és hosszas - úgy jó három hónap - múlva lesz csata is, de, hogy ne legyen olyan egyszerű, mint amilyen visszakerül a képbe Brienna mestere Cartier, akiről kiderül, hogy egy szintén 25 évvel ezelőtt lázadó lordnak a fia, aki bár kiakart maradni a sztoriból mégis beszáll a buliba és ott találkozik újra mester és tanítványa. Persze senki se tudja ezt rajtuk kívül, de azért eléggé meglepődnek az első pillanatban, de könnyen és gyorsan rázódnak bele a lázadás további teendőibe. 

Ez most így elég káoszosan hangzik, igaz? Mert amúgy nekem is az volt, hogy mindent pikk-pakk megoldottak, mindenkinek minden tök természetes és egyértelmű volt, pedig általában nem fekete vagy fehér valami. Érződött, hogy az írónő első könyve volt. Nem tudtam egyik szereplőt sem úgy kifejezetten a szívembe zárni vagy annyira megszeretni, hogy sajnáljam, ha meghalna. Negatív karakter is csak egy volt, akit utáljak, de ő tényleg gonosz volt. Nagyon gonosz... Rian. Brr.

Elfogadlak és szeretni foglak Brienna MacQuinn, az árnyékodat és fényedet, mert kihívtál engem, rabul ejtettél engem. Nem kívánok mást, egyedül téged.

 

Összegzés:

♥ ♥ ♥ ♥ ♥ / ♥ ♥ ♥ 

Nem érzem úgy, hogy elolvasnám a második kötetet, nekem elég kereken lezárta az egész történést az írónő, de évek múlva még bármi előfordulhat. Bár, nem vettem meg, nem fogok vele szemezni a könyvespolcon. 

Viszont... Amit ebben a könyvből át tudnék emelni, hogy a napjainkban mennyire helytálló is lenne:

- A nők erősek, nincs párjuk és úgy vigyázunk a lány gyermekre is, mint amennyire a fiú értékes! Hiszen mindkét nem szülöttje értékes.

- Ha valakit családodba fogadsz, akkor az életed árán is megvéded!

- Nem mindenki hoz rossz döntéseket generációkon keresztül, egyszer megtöri a rosszat és jóvá teszi, amit az ősei tönkretettek. 

- A kutya tényleg az ember leghűségesebb barátja.

Olvass tovább!