Kristen Ciccarelli - A lázadó boszorkány

Kristen Ciccarelli A lázadó boszorkány nálam végig azt az érzést hozta, hogy a történet most érkezett meg oda, ahová induláskor tartott. Ez a kötet már kevésbé játékos, kevesebb benne a bizonytalanság, és sokkal több az egyenes helyzet. A szereplők nem keresik tovább, kik szeretnének lenni — inkább azzal foglalkoznak, hogyan lehet együtt élni azzal, amivé váltak.

A felszínen talán gyengeségnek tűnhet. Valójában azonban még az acélnál is erősebb. A szerelmet nem lehet irányítani. A szerelem nem engedelmeskedik az igazságtalan törvényeknek. A szerelem mindig kiáll a zsarnokok ellen.

Rune ebben a részben sokkal zártabb. Kevesebbet beszél, ritkábban magyaráz, és gyakran előbb cselekszik, mint gondolkodik. Ez nem mindig szimpatikus, de érthető. Az eddigi tapasztalatai után teljesen logikus, hogy nem bízik senkiben feltétel nélkül, és hogy a döntései mögött inkább védekezés van, mint idealizmus.

Gideonnál végig éreztem a feszültséget aközött, amit megtanult, és amit már nem tud figyelmen kívül hagyni. Nem válik egyik pillanatról a másikra mássá, inkább fokozatosan csúszik ki a biztosnak hitt szabályok közül. Azok a jelenetek működtek a legjobban, amikor látszik rajta, hogy már nem tud visszamenni oda, ahonnan indult, de előre sem lát még tisztán.

A kapcsolatuk ebben a kötetben sokkal halkabb. Nincsenek nagy gesztusok vagy látványos érzelmi kitörések, inkább rövid beszélgetések, félbemaradt mondatok és döntések, amelyekből érezni lehet, hogy mit jelentenek egymásnak. Nekem ez jobban illett ehhez a történethez, mint egy hangsúlyosabb romantikus ív. 

Rune és Gideon kapcsolata ebben a történetben számomra azért működik ennyire jól, mert soha nem válik egyszerűvé, még akkor sem, amikor már világos, mit jelentenek egymásnak. Nincs olyan pont, ahol minden félrecsúszás hirtelen eltűnne, vagy ahol a múlt súlytalan lenne. Amit egymással tettek, az végig ott marad köztük.

Ami különösen erős, hogy a kapcsolatuk nem egyenlő helyzetből indul. Gideon hatalmi pozícióban van, Rune pedig folyamatos veszélyben. Ez az egyensúlytalanság később sem tűnik el teljesen, csak átalakul, és ettől a köztük lévő dinamika mindig kissé feszült marad. Még a legcsendesebb pillanataikban is ott van a tudat, hogy nem ugyanarról az oldalról jönnek.

Rune részéről a kötődés soha nem naiv. Amit érez, az nem vak bizalom, inkább egy tudatos vállalás: tisztában van azzal, ki Gideon, és mit képviselt, mégis mellette marad. Gideonnál ez lassabban érkezik meg. Nála a kapcsolat inkább egy belső törésvonal mentén alakul, ahol a tanult hitek és a személyes tapasztalatok már nem férnek meg egymás mellett.

Ami nagyon jól működik, hogy a szerelmük nem oldja fel a konfliktust a világukkal. Nem lesz tőle könnyebb, nem teszi elfogadhatóbbá a döntéseiket, és nem ad egyszerű válaszokat. Inkább csak kijelöli azt az egyetlen embert, akivel őszinték tudnak lenni.

Gideon hátratolta a sapkáját és egyenesen Rune-ra szegezte pisztolyát. 

Ahogy találkozott a tekintetük, Rune szíve olyan hevesen dobogott, mintha egy hurrikán tombolt volna a mellkasában. 

Már azt hittem, hogy elfelejtettél.

A végére a kapcsolatuk nem egy idealizált állapotba érkezik meg, hanem egy olyan pontra, ahol már tudják, mit vállalnak egymással. Nem ígéretet kapunk, hanem egy döntést. És szerintem ez az, ami igazán hitelessé teszi Rune és Gideon történetét: nem azért vannak együtt, mert „így kell lennie”, hanem mert mindketten tisztában vannak az árával, és mégis ezt választják.

A végére minden a helyére kerül: nem csak az események, hanem a szereplők viszonya is egymáshoz és a világhoz, amiben élnek. Amikor befejeztem, nem maradt bennem kérdés azzal kapcsolatban, miért így alakult. Egy olyan befejezés lett, amely után nem akartam újraírni a dolgokat fejben. Elég volt úgy, ahogy van.