Margaret Rogerson – Sorcery of Thorns – Könyvek varázslata

Jöhet egy olyan slow burn könyvértékelése, mint amilyen lassan olvasok?

Bevallom, ezt a könyvet a befejezése után pár nappal sem tudom hova tenni. Mármint így… nagyon vártam, mert a fülszövege alapján izgalmasnak tűnt. Amikor elkezdtem, is nagyon jól indult, egyszerűen olvastatta magát, és már az elején kirajzolódtak a karakterek számomra, hogy ki-milyen. Imádtam benne, hogy nem kellett napokat gondolkodnom azon, hogy most akkor hogy is értelmezzem egyik-másik leírást. Bár a grimoárok elképzelése hagyott némi gondolkodási időt, de aztán csak sikerült magamban leboxolnom, hogy ezek miként is néznek ki. Főleg, amikor átalakulnak maleficussá.

De térjünk vissza arra, hogy miért is adnék én „csak” 3,5*-ot a könyvre. Miért nem érte el a 4-et legalább?

Először is, a 4*-os könyveket még szoktam ajánlani másoknak, hogy olvassák el, mert attól, hogy nem dobom el az agyam tőle, még jó könyv. Viszont itt nem érzem azt, hogy az 508 oldal megérné, hogy másoknak ajánlgassam. Nem lett a kedvenc könyvem, de (itt jön egy orbitálisan hatalmas DE!) amikor nem a semmit írta le oldalakon keresztül, és tényleg történt a történetben is valami, akár csata, kutatás vagy tényleg bármi, ami érdekes, akkor az számomra is kielégítően jó volt.

Ezt a könyvet megrövidíteném úgy 200 oldallal, és akkor azt mondanám, hogy ez egy 4,5*-os történet!

A szerelmi szál – inkább szerencsére – nem kifejezetten érzékletes vagy olvasmányos. Egyszer csak lesz, mivel nem ismerjük a férfi szereplő gondolatait a lány irányában, így tulajdonképpen csak így… megtörténik. Mert amúgy igazából a lány részéről sem olvashatjuk olyan baromi részletesen, hogy mizu. Ez csak úgy lett.

Néha behozza egy-egy felesleges mondatban, hogy „elpirul a közelségétől, pedig amúgy nem is érti, miért”, később meg, hogy „Nathaniel iránt érzett szeretetével ez és az”…

A történeti része. Amúgy zseni-jó, ami a háttérsztorija a sztorinak.

Azt is hozzá kell tennem, hogy vegyes érzéseket keltett bennem, ami nálam abszolút pozitív értelmezésű, mert szeretek bosszankodni, örülni, sírni egy könyvön egyszerre.

Elisabeth karaktere nekem túl „tökéletes romantasy hősnő” volt. Az a típus, aki életében nem harcolt még, és amúgy egy fűszálban is elesik, és a legrendesebb diák a világon, de azért lenyom egy bitang maleficust. Meg a későbbiekben is okosabb mindenkinél is, pedig csak a józan paraszti eszét használja, plusz olyan bátor, mint egy római gladiátor.

De a lényeg, hogy alapjáraton nekem egyszerre volt naiv az élethez. Aztán mégis ő lett a superhero.

Nathaniel már más tészta. Nekem igazából bejött ez a megfoghatatlan karakter, egész sokáig, aztán ez a tipikus „nem akarom, hogy itt legyél, mert a lélegzetvétel is fáj a jelenlétedben – mert akkor már titkon szerette –, de ellenáll és szenved inkább” fajta nyomiság nem jött be. De a szövege jó volt, ez a csipkelődős, vicces fiú, ha megnyílik.

A főgonosz meg hát olyan, mint egy átlag romantasy főgonosz. Az hajtja, hogy megváltsa a világot, mert úgy gondolja, ő csak jót tesz azzal, amit tesz, közben meg nem.

SPOILER, FŐLEG HA EL AKAROD OLVASNI KÉSŐBB!

Igazából sírtam a végén. Silas volt a kedvenc karakterem, főleg azért, mert ő nem egy fekete vagy fehér karakter, mint ahogy be volt állítva. Imádtam, amikor a démoni karaktere volt megírva, és azt is, amikor a mágusnak behódolt „kiscica” volt.

A vége pedig szétszaggatta a lelkem. De tényleg. Meg ahogy be lett fejezve.

Fuck it, függővég.

Bár a polcomon van a következő kötet, ami negyed olyan vastag csak, mint ez volt, mégsem fogok nekilátni most. Hagyom ülepedni, pedig amúgy a kíváncsiságom nagyon azon kattog, hogy megtudjam, vajon sikerült-e vagy sem, ami ott történik.

Olvass tovább!

Tomi Adeyemi - Vér és Csont gyermekei

Kedves Naplóm!

Befejeztem pár napja az Orisa trilógia első kötetét. Tomi Adeyemi egy olyan világot teremtett meg, ami igazából akár létezhetne is. Tény, hogy a mágusok és azok a lények, akik megtestesítik a történetet elrugaszkodottak, de ki vagyok én ahhoz, hogy ne élvezzem?! Hiszen ezeket IMÁDOM! 

Évek óta porosodott a polcomon, még egy olvas.hu Zsákbamacska keretein belül vásároltam, amikor 10 könyvet (amit én választhattam ki kb 100 kötet közül) 5000 Ft-ért lehetett megvenni. Szóval abszolút megérte a pénzt! Azt sajnálom, hogy a 3. kötet nem volt a választható könyvek között és most majd csak a 2. van, ha folytatnám, hiszen egy akkora függővéggel zárta az utolsó fejezetet az írónő, hogy rendesen haragudtam miatta...

Adott két testvér páros. Itt mindenkinek fontos szerepe van és bár van EGY főhősünk, mégsem úgy érzed, hogy ez csak róla szól! Ráadásul ha úgy nézzük van KETTŐ főgonoszunk is, tiszta káosz az elején, hogy megértsem, hogy ki-kicsoda és mi mozgatja, de aránylag hamar letisztul. 

Van Zélie & Tzain, ők egy testvér páros. Egy mágus (Z) és egy kosidán (T) - aki nem született mágusnak és a vérében egy cseppnyi mágia (asé) sincs. Igen, a szavak, nevek és néhány rítus, amit kántálnak benne elég nyelvtörő és biztos, hogy nem úgy kell mondani, ahogy te gondolod. Ez egy kissé zavart is, főleg amikor bejött az a vonal, hogy a mágiát újraélesszék. 

Nem árultam el hatalmas spoilert, nyilván arról szól a könyv, hogy a tizensok éve eltiport/leigázott mágusok mágiáját visszaszerezzék. 

Z & T szegények, alig tudják magukat életben tartani, az apjuk tiszta depi mióta az anyjukat a szemük láttára gyilkolták le (mert ő mágus volt) és az újdonsült király (miután a mágusok meggyilkolták szeretett feleségét, gyerekeit és apját, aki korábban a király volt) lerohanta őket és kiirtotta a világukból. Azok a gyerekek, akik nem érték még el a kort, hogy a mágiájukhoz jussanak a "választottak", őket életben hagyták, hiszen nem volt mágiájuk így nem voltak veszélyesek. A könyvben csak féregnek vannak titulálva. Ennek fontos szerepe van, hogy így hívják őket.

Aztán adott a másik testvér pár Amari & Inan, a király új feleségétől származó sarjak. A gazdag hercegnő, aki nem lát a palota négy falán túlra és a herceg, aki a főparancsnoki címért harcol az apja elismeréséért. Na ez a kettős igazán érdekes. De nem tudok úgy beszélni róluk, hogy ne toljam tele irdatlan nagy spoilerekkel! Szóval sajnálom, ha róluk többet szeretnétek megtudni, akkor el kell olvasnotok a könyvet. Amari hercegnőt később napmacskának fogják becézni (ami egy nagyon félelmetes állat a könyv szerint, kb kardfogú tigris ft. bölény bika x3, ahogy én elképzeltem.)

A történet arról szól, hogy van 3 olyan ősi mágikus eszköz, amivel visszahozható a mágia. Ebből egyet megtalálnak a király gárdistái és hozzá kerül, minek következtében ha egy kiválasztott (onnan lehet tudni, hogy az, hogy nekik fehér a hajuk, nagyon menő amúgy) megérinti, akkor visszatér a mágia belé, szóval a király nyilván iszonyat parázik tőle és hát meg kell semmisíteni, de sehogy sem lehet. 

Na ez a tekercs kerül Zélie-hez és ébreszti fel a mágiáját. Z amúgy egy arató, ez azt jelenti, hogy a holtak szellemeit tudja megidézni és az a feladata, hogy a halottakat átsegítse a túlvilágra. Egyébként rengeteg féle mágus létezik (10 féle klán és 12 mágia típus) és szerintem ez egy különleges pontja a sztorinak, hogy oké, vannak azok akik a tüzet irányítják, de őket például égetőknek hívják. Akik meg a vasat tudják formálni, ők az olvasztók. Vannak még gyógyítók (evidens mit csinálnak) és a személyes kedvencem voltak azok, akik betegséget meg mindenféle ilyen gusztustalan dologgal tudták megölni az embert, ők voltak a rothasztók. Imádtam ezeket az elnevezéseket.

Szóval a történet arról szól, hogy Z-t meg kell ölni és a mágiát elpusztítani. 3 szemszög fog váltakozni, így sokkal átláthatóbb lesz az egész történet MIÉRT-je. 

Egyedül azért nem 5*-os a történet, mert ezek a nevek, szavak és ősi szövegek sokasága engem zavart olvasás közben. Meg Inan karaktere... persze a könyvben így tökéletesen megtestesíti, amit neki kell, de hogy hányszor agyonvertem volna... rengetegszer. Viszont! Remélem Roen többet fog szerepelni a következő kötetben, mert bármennyire is jelentéktelen mellékkarakternek tűnik (és igazán csak a vége felé jött meg a sztoriba) nekem ő egy üde színfoltja volt az egésznek. Többet szeretnék róla olvasni, úgyhogy remélem úgy írta meg, hogy van szerepe a következőben. Nagyobb, mint most! :)

Nem sokszor tűnik fel ez a sorozat másoknál, szóval remélem kap egy kis hype-ot általam és mások is a kezükbe veszik, mert ha szeretitek az izgalmas fantasykat, akkor ezt ajánlom nektek! De tényleg!

Olvass tovább!

Victoria F. Veyla - Az elátkozott lap

Kedves Naplóm!

Amikor elkezdtem Az elátkozott lapot, nem igazán tudtam, mire számítsak. Mivel Vikit személyesen ismerem, lehet egy kicsit elfogult is leszek emiatt, de igyekszem minden érzésemet betűkbe zárni. 

A könyv alapvetően egy young adult fantasy, ahol a varázslat jelen van, de nem úgy, hogy minden más fölé nőne. Sokkal inkább a karakterek, a kapcsolatok és az érzelmi szálak viszik előre a történetet. És még egy apróság, ami szerintem sokaknak fontos lehet: nincs benne spice jelenet, a romantikus szál inkább az érzelmekre és a kötődésekre épít.

Sokáig azt hittem, hogy az otthon egy hely – egy ház, egy város, valami kézzelfogható. Csak most értettem meg, hogy az otthon lehet egy ember is. Valaki, akinek a közelsége elcsitítja a fejemben kavargó gondolatokat, akinek az ölelésében végre biztonságban érezhetem magam.

Ami Elisabeth karakterét illeti, vele kapcsolatban végig kicsit vegyes érzéseim voltak. A történet nagy részében sokszor inkább sodródónak éreztem, mintha az események történnének vele, nem pedig ő alakítaná azokat. Nem feltétlenül zavart, mert valahol illett a karakter bizonytalanságához, mégis többször éreztem azt, hogy szeretném egy kicsit megrázni és azt mondani neki: „na, most már dönts valamit.” Ugyanakkor a történet vége felé mintha elkezdett volna átbillenni benne valami. Ez itt egy kis spoiler! Ahogy elkezd érezni valamit Zyran iránt, fokozatosan sokkal önállóbbnak és belevalóbbnak éreztem. Nem egyik pillanatról a másikra változott meg, és pont ezt szerettem benne — lassan alakult át, és végre nem csak sodródott az eseményekkel, hanem elkezdett valóban döntéseket hozni.

És ha már Zyran: nekem végig ő maradt az egyik legérdekesebb karakter. Az a típus, aki körül mindig marad valamennyi titokzatosság, és emiatt az ember folyamatosan többet akar tudni róla. Szeretem azokat az összetett szereplőket, akiknek nem rakják ki az egész személyiségét az első néhány fejezetben az asztalra, hanem hagynak körülöttük egy kis homályt. Jó nyilván a gyerekkori trauma eléggé jól hozza az elvártat nála... De a lényeg, hogy nekem ő ilyen volt. 

És muszáj külön megemlíteni Fortunát is, mert a malac egyszerűen megérdemli. Imádom, amikor egy történetben vannak ilyen apróbb szereplők vagy részletek, amik elsőre jelentéktelennek tűnnek, mégis hozzáadnak valami pluszt az egészhez. Fortuna tipikusan ilyen volt. Nem a világot menti meg, nem ő mozgatja a cselekményt, mégis valahogy életet ad a történetnek. Sokszor pont ezek a kisebb dolgok maradnak meg bennem a legerősebben olvasás után.

És akkor beszéljünk Arthurról... Érzem, hogy ezzel valószínűleg kisebbségben leszek, de nekem Arthur nagyon nehéz ügy volt. Tudom, hogy YA fantasy, tudom, hogy romantika, és azt is értem, hogy sokan pontosan az ilyen karaktereket szeretik, de nálam ezek a túlzó romantikus gesztusok egy ponton már teljesen átfordultak. Annyira cuki akart lenni, hogy nekem már inkább sok lett. Lehet egyszerűen csak túlkoros vagyok ehhez a nagyon aranyos, nagy gesztusos romantikus vonalhoz, de néha komolyan azt éreztem, hogy Arthur, kérlek… ülj le egy kicsit.

Ez itt egy kis spoiler lesz! Ez itt egy kis spoiler lesz! Ez itt egy kis spoiler lesz! Ez itt egy kis spoiler lesz!

Viszont Arthurhoz kapcsolódik az egyik olyan jelenet is, ami teljesen váratlanul sokkal durvább volt, mint amire egy YA fantasytől számítottam. Amikor megmutatja Elisabethnek, hogy ott fekszik abban a szobában a nyitott, üres szívhelyével és gyakorlatilag haldoklik… hát, az nekem konkrétan horror volt a YA-mércéhez képest. Addig a történet teljesen más hangulatot épített, és pont emiatt ütött akkorát. Ott egy pillanatra csak néztem, hogy jó, erre valahogy nem készített fel senki.

Igazából a szobornál és a jóslatnál a szív–tőr kombináció miatt már elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy Elisabeth valószínűleg fel fogja áldozni magát. Nem mondom, hogy teljesen váratlanul ért a fordulat, mert a könyv azért elszór pár morzsát, amiből lehet következtetni. De arra egyáltalán nem számítottam, hogy ez konkrétan az esküvője után nagyjából tíz másodperccel fog megtörténni. Ott azért ültem egy darabig és csak pislogtam. Mert egy pillanatra már majdnem elhittem, hogy megkapjuk a klasszikus YA fantasy lezárást, aztán a történet gyorsan közölte, hogy nem, még nincs vége.

És pont emiatt működött nálam jobban Elisabeth döntése is. Mert addigra már nem ugyanaz a karakter állt ott, aki a könyv elején inkább csak sodródott az eseményekkel. Mire eljutottunk idáig, addigra fokozatosan elkezdett önállóbbá válni, és emiatt sokkal nagyobb súlya lett annak, amit végül megtett.

Összességében nekem Az elátkozott lap nem csak a világépítése vagy a fordulatai miatt marad emlékezetes, hanem a karakterei miatt. A kapcsolatai, a kisebb pillanatai, Fortuna, a karakterek közötti dinamika: ezek sokkal jobban megmaradtak bennem. És első könyvhöz képest kifejezetten kíváncsivá tett arra, hogy mi lesz a következő és merre tovább. :) 

Olvass tovább!

Axie Oh - A lány, aki a tenger alá esett

A történet egy olyan világban indul, ahol a tenger nemcsak természeti erő, hanem mindent meghatározó hatalom. A viharok rendszeresen pusztítanak, az emberek pedig generációk óta abban hisznek, hogy mindez a Tengeristen haragja. A megoldás szerintük egyszerű, még ha kegyetlen is: a kiválasztott lányokat díszes ruhában a tengerbe vetik, abban a reményben, hogy egyikük végre elnyeri az isten kegyét.

Mina ebben a világban nő fel. Nem lázadó, nem forradalmár, inkább figyelmes és csendes típus, aki mindig mások érdekeit nézi. Amikor azonban a bátyja szerelmét jelölik ki áldozatna, Mina nem mérlegel hosszan. A döntése hirtelen, de tudatos: a lány helyére lép, és a hullámok közé veti magát.

Ahelyett, hogy meghalna, egy különös világban ébred fel. A Szellemek Birodalma nem víz alatti romváros, hanem egy nyüzsgő, színes hely, ahol istenek alszanak, szellemek járják az utcákat, és mindennek ára van. Itt találkozik a Tengeristennel, aki azonban nem a kegyetlen zsarnok, akinek odafent hiszik – hanem egy alvó isten, akinek az álmaiban ragadt a világ sorsa.

A néped nem az istenek akarata miatt szenved, hanem saját erőszakos tettei miatt. Háborút indítanak, hogy felégessék az erdőket és a földeket. Vért ontanak, ami beszennyezi a folyókat és a patakokat. Az isteneket vádolni olyan, mintha a földet vádolnád. Keresd meg a tükörképed, ott van az ellenség!

Mina hamar rájön, hogy ha valódi változást akar, akkor nem elég felébreszteni az istent. Meg kell értenie, mi történt vele, kik azok, akik hasznot húznak az örök káoszból, és hogyan kapcsolódik mindehhez a saját jelenléte. Ebben segítik – vagy épp akadályozzák – a Szellemek Birodalmának lakói.

A szereplők kapcsolatai lassan formálódnak, beszélgetésekből, közös helyzetekből és döntésekből. A romantikus szál Shin és Mina között fokozatosan épül fel, nem elszakítva a fő történettől, hanem szorosan összefonódva vele.

A cselekmény során egyre több részlet derül ki arról, hogyan működik ez a világ, miért nem tér vissza a béke a felszínre, és milyen következményei vannak annak, ha az emberek vakon követnek egy hagyományt. A koreai mitológiai elemek természetesen simulnak bele a történetbe, és egyedi hangulatot adnak neki.

Ez a könyv ideális választás azoknak, akik szeretnének egy kalandos, mitikus történetet olvasni erős hangulattal, jól követhető cselekménnyel és szerethető szereplőkkel. Olyan olvasmány, ami beszippant, végigvisz egy különleges világon, és közben végig kíváncsivá tesz arra, mi lesz a következő lépés.

Lehet, hogy nem olyan nagy, mint egy hegy és nem olyan fényes, mint a hold — folytatom, amikor a szemembe néz, és a mély, sötét szempárban valami szívfájdító, sebezhetőségről árulkodó pillantás villan fel —, de pont olyan gyönyörű, mert a te lelked. Erős, kitartó és szilárd. És makacs is. — Halkan felnevet. — És tiszteletre méltó, amilyen te is vagy.

Olvass tovább!

Kristen Ciccarelli - A lázadó boszorkány

Kristen Ciccarelli A lázadó boszorkány nálam végig azt az érzést hozta, hogy a történet most érkezett meg oda, ahová induláskor tartott. Ez a kötet már kevésbé játékos, kevesebb benne a bizonytalanság, és sokkal több az egyenes helyzet. A szereplők nem keresik tovább, kik szeretnének lenni — inkább azzal foglalkoznak, hogyan lehet együtt élni azzal, amivé váltak.

A felszínen talán gyengeségnek tűnhet. Valójában azonban még az acélnál is erősebb. A szerelmet nem lehet irányítani. A szerelem nem engedelmeskedik az igazságtalan törvényeknek. A szerelem mindig kiáll a zsarnokok ellen.

Rune ebben a részben sokkal zártabb. Kevesebbet beszél, ritkábban magyaráz, és gyakran előbb cselekszik, mint gondolkodik. Ez nem mindig szimpatikus, de érthető. Az eddigi tapasztalatai után teljesen logikus, hogy nem bízik senkiben feltétel nélkül, és hogy a döntései mögött inkább védekezés van, mint idealizmus.

Gideonnál végig éreztem a feszültséget aközött, amit megtanult, és amit már nem tud figyelmen kívül hagyni. Nem válik egyik pillanatról a másikra mássá, inkább fokozatosan csúszik ki a biztosnak hitt szabályok közül. Azok a jelenetek működtek a legjobban, amikor látszik rajta, hogy már nem tud visszamenni oda, ahonnan indult, de előre sem lát még tisztán.

A kapcsolatuk ebben a kötetben sokkal halkabb. Nincsenek nagy gesztusok vagy látványos érzelmi kitörések, inkább rövid beszélgetések, félbemaradt mondatok és döntések, amelyekből érezni lehet, hogy mit jelentenek egymásnak. Nekem ez jobban illett ehhez a történethez, mint egy hangsúlyosabb romantikus ív. 

Rune és Gideon kapcsolata ebben a történetben számomra azért működik ennyire jól, mert soha nem válik egyszerűvé, még akkor sem, amikor már világos, mit jelentenek egymásnak. Nincs olyan pont, ahol minden félrecsúszás hirtelen eltűnne, vagy ahol a múlt súlytalan lenne. Amit egymással tettek, az végig ott marad köztük.

Ami különösen erős, hogy a kapcsolatuk nem egyenlő helyzetből indul. Gideon hatalmi pozícióban van, Rune pedig folyamatos veszélyben. Ez az egyensúlytalanság később sem tűnik el teljesen, csak átalakul, és ettől a köztük lévő dinamika mindig kissé feszült marad. Még a legcsendesebb pillanataikban is ott van a tudat, hogy nem ugyanarról az oldalról jönnek.

Rune részéről a kötődés soha nem naiv. Amit érez, az nem vak bizalom, inkább egy tudatos vállalás: tisztában van azzal, ki Gideon, és mit képviselt, mégis mellette marad. Gideonnál ez lassabban érkezik meg. Nála a kapcsolat inkább egy belső törésvonal mentén alakul, ahol a tanult hitek és a személyes tapasztalatok már nem férnek meg egymás mellett.

Ami nagyon jól működik, hogy a szerelmük nem oldja fel a konfliktust a világukkal. Nem lesz tőle könnyebb, nem teszi elfogadhatóbbá a döntéseiket, és nem ad egyszerű válaszokat. Inkább csak kijelöli azt az egyetlen embert, akivel őszinték tudnak lenni.

Gideon hátratolta a sapkáját és egyenesen Rune-ra szegezte pisztolyát. 

Ahogy találkozott a tekintetük, Rune szíve olyan hevesen dobogott, mintha egy hurrikán tombolt volna a mellkasában. 

Már azt hittem, hogy elfelejtettél.

A végére a kapcsolatuk nem egy idealizált állapotba érkezik meg, hanem egy olyan pontra, ahol már tudják, mit vállalnak egymással. Nem ígéretet kapunk, hanem egy döntést. És szerintem ez az, ami igazán hitelessé teszi Rune és Gideon történetét: nem azért vannak együtt, mert „így kell lennie”, hanem mert mindketten tisztában vannak az árával, és mégis ezt választják.

A végére minden a helyére kerül: nem csak az események, hanem a szereplők viszonya is egymáshoz és a világhoz, amiben élnek. Amikor befejeztem, nem maradt bennem kérdés azzal kapcsolatban, miért így alakult. Egy olyan befejezés lett, amely után nem akartam újraírni a dolgokat fejben. Elég volt úgy, ahogy van.

Olvass tovább!