Varga Orsolya - A Szabadság virágai

Kedves Naplóm!

Ugyan már régebben befejeztem Varga Orsolya - A Szabadság virágai című regényét, de még csak most jutottam el odáig, hogy írjak is róla. Kellett egy kis csend utána, mert bár jártam gimiben és volt töri órám is, most mégis testközelben éreztem az egész szabadságért való küzdelmet.

Csak az elnyomó zsarnokok hiszik azt, hogy ha csak egyetlen hangot engednek megszólalni, akkor a saját igazságuk abszolútum lehet.

Vannak könyvek, amik nemcsak történeteket mesélnek, hanem érzéseket is visszahoznak. Olyan érzéseket, amiket talán még sosem éltünk meg – de valahogy mégis ismerősek. Orsi regénye ilyen volt számomra. Nem azért fogott meg, mert “érdekel a történelem”, hanem mert hirtelen azt éreztem: ilyennek kellene lennie egy jó regénynek. Ami nem elmond valamit, hanem megéreztet.

A stílusa nem harsány, de annál pontosabb. Nem szórja a jelzőket, nem magyarázza túl a világot – épp csak annyit mutat, amennyi kell ahhoz, hogy a történet beléd szivárogjon. Az írása olyan, mint egy régi levél, amit porosan találsz meg egy fiók mélyén – és mégis, minden sora ma is él.

A párbeszédei természetesek, emberiek, és még a leghétköznapibb mondatok mögött is ott van egy kimondatlan súly. Néha egy pillantás, egy hallgatás, vagy egy mozdulat többet mond, mint egy egész monológ. Ettől lesz annyira élő az egész – nem érezzük, hogy „olvasunk”, hanem mintha ott lennénk.

Ez a történet nem csak az 1848–49-es szabadságharcról szól. Hanem arról, amikor a világ lángol körülötted, és te mégis próbálsz szeretni. Élni. Dönteni. Valakivé válni. Még ha közben minden egyes lépésed árulásnak számíthat. 

A regény az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején játszódik, Zabolán. Nem a fővárosban, nem a nagy csaták közepén – hanem ott, ahol a történelem hatása csendesebben, de legalább olyan erősen gyűrűzik be a hétköznapokba. Sokszor kerül elő a történelemórákon, de ritkán látjuk belülről. Ez a regény nem magáról az eseményekről szól, hanem az emberekről, akik ott éltek benne. Hogy milyen volt nap mint nap élni egy olyan korban, ahol a jövő bizonytalan, és minden döntésnek súlya van.

 Két fiatal szemszögéből látjuk ezt a világot: Ilka és Mihály.

Az olvasó nemcsak a forradalomról kap képet, hanem arról is, milyen érzés a periférián élni, ahol nem te hozod a döntéseket – de azok mégis rád hullanak vissza. Erdély ebben a történetben egyszerre gyönyörű és kegyetlen: tájként, otthonként, és háborús háttérként is fontos szereplő.

Ilka az a típus, aki inkább figyel, mint beszél – de amit elhallgat, abban néha több a súly, mint bármilyen szóban. Belülről gyötri elveszített szeretett családjának kérdése, hogy miért ragadta mindüket el, őt pedig miért hagyta élni... Mihály pedig nem tud csendben maradni: karakán, pimasz, szenvedélyes. A haza iránti szeretet hajtja, és később Ilka iránt érzett féltő szerelme az, ami még inkább égeti belülről. Kettejük története nem rózsaszín, nem romantikus értelemben vett “szerelem a háborúban” – hanem valami sokkal valóságosabb: amikor két ember az ellentétek ellenére is kapaszkodik egymásba és utat tör a szerelem ezekben a nehéz időkben is.

Ami engem leginkább megragadott, az az, hogy Orsi nem festi túl a karaktereket. Nincsenek hősi beszédek, nincsenek túlírva a konfliktusok. Minden életszagú. Ilka és Mihály hibáznak, tépelődnek, dühösek – és ettől lesz igaz minden rezdülésük. Egyikük sem tökéletes, de pont ez az, amitől annyira ismerősek.

Mihály nem klasszikus “szerelmes fiú”, hanem egy lázadó lélek, akiben lángol minden – a haza, az igazság, és aztán Ilka is. Ilka pedig nem passzív szemlélő – csak másképp küzd. Belül. Csendben. Erősebben, mint bárki gondolná.

Ez a könyv nem tanít, nem magyaráz – csupán eléd tesz egy történetet, amit nehéz lesz elfelejteni. Ahol a hűségnek ára van, a csend döntés, és a szabadság nem dísz, hanem veszély.

Ugyanazt a holdat nézzük, Ilka. Nézz fel az égre, és gondolj arra, hogy én is pontosan ugyanazt látom. Kicsit olyan így, mintha együtt néznénk.

Ne számíts klasszikus romantikus regényre. Ilka és Mihály kapcsolata nem a pillangók és virágok világa – inkább nyers, kimondatlan, néha fájdalmas. De ettől olyan valóságos. Mert ebben a világban nincs idő udvarolni, szavakat keresni. Itt a közelség is veszély, a gyengédség is bűn lehet. És mégis, pont ezek a lopott, csendes pillanatok azok, amik igazán megrendítőek. Amikor egy érintés többet ér, mint bármilyen szónoklat.

Nekem ez a könyv azt mutatta meg, hogy a legnagyobb dolgok gyakran a leghalkabb pillanatokban történnek. Hogy néha nem a kardrántás a bátorság – hanem az, ha kimondod, amit érzel. Vagy ha hallgatsz, amikor mindenki mást kiabál.

Ha szereted azokat a történeteket, amik nemcsak szólnak valamiről, hanem maradnak is veled, akkor ez a könyv neked való. 

Azt hiszem, a szabadság csak akkor ér valamit, ha van kivel megosztani.

Olvass tovább!

Jennie Goutet - A kegyvesztett

Kedves Naplóm!

Az idei évem második olvasmánya egy recenziós példányként érkezett könyv volt a KNW kiadó gondozásában. Jennie Goutet - A kegyvesztett című története. Talán nem kell mondani, de nekem ez a könyv sokkal jobban tetszett és tudtam azonosulni a szereplőkkel, mint a Middlemarch volt. Ennek tükrében nem is egy annyira komolyan vett értékeléssel állnék elő, mint akkor. Az a könyv megkívánta a hivatalosságot. :D S bár eme történet is hasonló korban, környezetben és zsánerben íródott, mégis azt gondolom, hogy könnyebb olvasmány.

— Ó, nincs értelme azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ugye? Inkább csak előre kell nézni. Végül is a jövő az egyetlen, ami megmaradt nekünk.

Bevallom, bár jobban tetszett, mégis elfelejtettem jelölni a kedvesebb-fontosabb részeket, valószínűleg azért, mert annyira elragadott a történt. Főhősnőnk Selena, aki ugyan módos családból származik mégis megjárja a "poklot" részeges apja miatt, aki felelőtlenül adósságba hajtja az egész családot és végül az alkohol okozza vesztét... halála után nincs mit tenni, valamiképpen el kell tartani a megszégyenült családot, hiszen édesanyja és testvérei mégsem halhatnak éhen. Így esik, hogy jobb híján társalkodónőnek jelentkezik egy távoli rokonhoz, annak reményében, hogy így majd tudja támogatni a szeretteit és mivel messzire kell a munka miatt költözzön, talán elcsendesedik a családját ért szégyen is és nem fognak róluk beszélni.

Másik főhősünk az elérhetetlen agglegény sir Lucius, akit minden fiatal és hajadon próbál behálózni különféle cselszövés árán. Ilyen példának okáért az is, hogy télnek idején egyedül, elveszve pont az ő házába sikerül bekopogtatni, hogy ne fagyjon halálra a kishölgy. Nyilván a sors hozza úgy, hogy pont egy ilyen eset mellé csatlakozik be Selena is, így nem tudják körmönfont tervükkel becsalni a házasságba az urat, hiszen volt tanú, hogy a kishölgyön nem esett folt, hiszen semmi sem történt. Innen indul az izgalom, eme párosunk felé, hiszen Selena megmutatja, hogy őt nem kell félteni és semmi szándéka nincs az urasággal szemben. Csak szeretne eljutni a szomszéd birtokig végre, ahol dolgozni fog.

Bár cselédmód beszélnek vele és sok hibát vét, hiszen sose kellett dolgozzon, mégis tartással teszi és ezen hibái ellenére nagyon szerethető lesz a karakter. Ahogy pedig telik az idő a szomszéd sir Lucius többet téve régi fogadalmának a ladyvel kapcsolatban kezd sokat járni a szomszédba, több időt és beszélgetést kezdeményezve Selenával. Persze tagadják egymás iránt az érzéseiket, de ahogy haladunk a történetben, szerintem nem spoilerezem el, de: egymásba szeretnek! 

Egy igazi cozy olvasmány, szép slowburn szerelemmel, aminek a végét nem fogom leírni, hiszen akkor nem akarnátok elolvasni. De nagy fejlődésen ment keresztül Lucius, amit imádtam! Megértette a hibáit, rendbe tette a családi hátterét, hogy előkészíthesse a jövőt.

Ami pedig azt illeti... Selena makacssága nagyjából az enyémmel tudna vetekedni így igazán magaménak találtam olvasás közben a személyiségét. 

Az igazi pilot twist pedig nagyon szórakoztatóvá teszi az egész könyvet, amit szintén nem szeretnék lelőni, mert szerintem fontos eleme az egész sztorinak. 

Nagyon tetszettek a fiatalabb Claverington testvérek, remélem benne lesznek a következő kötetben is. 

Spoiler! Spoiler! Spoiler! Spoiler! Spoiler! Spoiler! Spoiler! Spoiler! Spoiler! Spoiler! 

Nos tehát. Az a bizonyos fordulat nem más, mint, hogy a lady pártfogoltja, egy ifjú hölgy személyében, aki oda fog költözni a családhoz, ahol Selena is dolgozik... az az a kislány lesz, aki korábban megpróbálta sir Luciust csalárdsággal házasságba kényszeríteni de pont Selena volt a szemtanú, hogy semmi sem történhetett. Na most mondjátok azt, hogy ez nem zseniális! Én imádtam. 

Sir Lucius Clavering, Mardley hatodik bárója éppen meglazította a nyakkendőjét, és elhelyezkedett vadászlakjának legkényelmesebb karosszékében, amikor a bejárati ajtón kopogást hallott, majd a kapunyitásra induló szolga, Briggs lépteinek visszhangját.

A legjobb pedig az, hogy Selena lesz a nevelőnője ennek a zabolátlan lánynak, szóval az a fajta küzdés, ami "egy gyerekkel jár" hát az is nagyon jól meg van írva. A kishölgy igyekszik mindig keresztbe tenni, meg persze minél előbb foltot ejteni a becsületén, mert mindenféle urakkal társalog kettecskén, amit akkoriban nem szabadott, kellett a felügyelet. Mert ha elcsattan egy csók is, oda a becsülete a lánynak és senkinek se fog kelleni. 

Egészen addig nem fogta fel, hogy a jövőjével játszik, amíg az egyik bál alkalmával Selena elő nem került a színpadra, mint csámcsogás téma, hiszen volt vőlegénye a híres-neves-gazdag férfi is jelen volt, aki nem volt rest megszégyeníteni újfent régi kedvesét. Ami pedig idegesített, hogy sir Lucius semmit se tett!! Mert, hogy nem volt tisztában az érzéseivel... jó duma lenne, de csak a seggét féltette. Mindentől függetlenül a könyv felénél már érezni lehetett, hogy kibontakozóban van ez a szerelem, a háromnegyedétől pedig már lánykérés is volt, aminek senki sem örült, és Selena is csak titkon, mert hát neki nem szabadott volna beházasodni ebbe a társaságba. De a végére csak sikerült. :) 

Szóval nagyon várom, hogy a következő kötet megjelenjen és elolvashassam.

Olvass tovább!