Diana Hunt - Ragadozók Háza

Diana Hunt – Ragadozók háza 

— Amikor a múlt újra kinyitja a száját

Amikor letettem az első kötetet, már akkor tudtam, hogy Diana Hunt világa nem fog csak úgy elengedni. És persze nem is engedett. A Ragadozók háza pontosan az a folytatás, amitől az ember nemcsak újra beleszeret ebbe a sötét, pszichológiai játékokkal teli univerzumba, hanem közben kicsit meg is roppan benne. 

Találkozik a tekintetünk, az övében ugyanazt látom, mint ami az enyémben lehet: félelem, vágy, fájdalom és az elkerülhetetlen tény, hogy mindketten súlyos árat fogunk fizetni.

Aki olvasta az első részt, tudja, hogy itt minden apró mozdulatnak, minden félmondatnak súlya van. Ebben a részben viszont a súly még nehezebb. A történet mélyebbre megy – nemcsak a karakterek fejében, hanem a múltjukban is. És az a múlt… nos, az harap.

Végig ott van az a fojtott feszültség, amitől olvasás közben szinte zúg a fejed, mert érzed, hogy valami készül. Hunt mesterien adagolja a sötétséget: hol csak egy árnyalattal lesz sűrűbb a levegő, hol meg egyszerűen rád csapja az ajtót, és te ott maradsz a sötétben, egyedül a gondolataiddal.

Karakterek, akik végre nem csak túlélnek – hanem változnak is!

A Ragadozók háza egyik legnagyobb ereje, hogy a szereplők fejlődnek – de nem idealizált módon. Nincs hősies felemelkedés, inkább apró, néha fájdalmas elmozdulások.

Látjuk, hogyan küzdenek a múltjukkal, hogyan próbálnak más döntéseket hozni, és mégis mennyire nehéz kiszakadni a saját sötétségükből.

Az első kötetben még sokszor sodródnak, itt viszont már tudatosan próbálnak irányítani.

Olyan fejlődés ez, amitől az ember egyszerre reménykedik és szorong. Mert látod, hogy tanulnak… de azt is, hogy a seb, amit hordoznak, nem fog csak úgy begyógyulni. Főleg, ha William példáját nézem... ajj!

Gyerekként a hősöket szerettem , de ahogy felnőttem, megértettem a gonosztevőket, akiktől mindent elvették.

Két kötet, egyre mélyülő világ

Az első rész inkább a felfedezés volt – megismerni a szabályokat, a sötétség logikáját, és persze a karaktereket.

A második viszont már szétszedi mindezt. Olyan, mintha Dia azt mondaná: „oké, most, hogy ismered a világomat, nézzük meg, mennyit bírsz el.”

A világ itt már nemcsak háttér, hanem aktív szereplő. Minden helyszín, minden visszatérő szimbólum új értelmet kap, és közben lassan, alattomosan mindent a végkifejlet felé tol.

És aztán jön a vége...

Az a bizonyos - szerintem - cliffhanger. Az a „Neeee, ezt most így nem lehet abbahagyni!” típusú befejezés, amikor konkrétan ránézel az utolsó oldalra, hátha maradt még valami. És nem, nem maradt. Csak a döbbenet... Dia, ez nem ér!!

Pontosan tudja, hol kell félbeszakítani mindent, hogy az olvasó egyszerre legyen dühös, izgatott és totálisan lebénulva a sokktól.

Szóval a vége nem lezár, hanem kinyit – egy újabb ajtót, amin kénytelen vagy majd belépni a következő kötetben. Egy igazi „OMG!”-pillanat, ami után az ember vagy némán ül percekig, vagy csak annyit tud mondani: „Na jó, ez most durva volt.”

Olvass tovább!

Jeneva Rose - Eltemetett igazság

Kedves Naplóm!

Befejeztem Jeneva Rose - Eltemetett igazság című krimi/thriller regényét és azt kell mondanom, hogy jól szórakoztam. Rendesen izgultam, hogy mi/ki fog ebből kijönni! Igaz, az én korosztályom Agatha Christie regényeken nőtt fel így volt egy sejtésem a könyv azon részétől, hogy apa nem akarja elárulni, hogy mi történt... hogy valaki olyan lesz, akire tippeltem is, de spoiler mentesen egyelőre ennyi előzetesen!

Köszönöm a Librinek ezt a recenziós csoda példányt, hogy az első különleges kiadásukkal megtiszteltek.

A halál emlékeztet bennünket arra, hogy az élet véges, és egy nap a mi időnk is eljön. Ilyenkor megállunk egy pillanatra, és tudomásul vesszük a mulandóság tényét, megadjuk neki a kellő tiszteletet, hogy aztán újra szétreppenjünk a világban, mint egy haldokló pitypang magvai.

Azt hiszem ennek a műfajnak is helyet kell szorítanom a szívembe és ha eddig néhanap, most inkább többször, de forgatnom kellene ezen regényeket. Tényleg, kifejezetten felüdülés volt olvasni a sok romkom meg fantasy után. 

Történetünk egy igen kevés lélekszámot számláló városkában játszódik. Szerepel benne három testvér és négy szemszög. Beth, Nicole és Michael szemszögéből olvashatunk a történésekről illetve az akkor már elhunyt édesanyjuk régmúlt visszaemlékezését, mint 4. váltást, akinek ugyan ritkábban fordul elő a "saját része", de annál nagyobbat üt a történet szempontjából.

Amikor Laurát elviszi a rák, a három testvér újra találkozik. Nem jó szájízzel vannak egymás iránt, hiszen a legidősebb Beth szerint őt illet "minden", hiszen ő volt az anyjukkal haláláig és gondozta, míg a másik kettő felé se nézett és mert Nicole egy drogfüggő, Michael pedig ugyan úgy elhagyta őket (és Kaliforniába költözött), mint hét évvel korábban az apjuk. 

Míg mindannyian küzdenek a gyásszal, a maguk módján, úgy halad a történet afelé, hogy megtaláljanak egy kazettát, aminek nem is kellett volna rögzítésre kerülnie. Az apjuk, az anyjuk és egy kislány holtteste.

Igaz, ha krimiken nő fel az ember, mert "anya polcáról" csak azt tudta gyerekként elcsenni, akkor aránylag hamar lesznek érzései azzal kapcsolatban, hogy ki volt a gyilkos. Ahogy nekem is volt megérzésem, hogy ki nem lehetett, illetve még a történet befejezése előtt az is megfogalmazódott bennem, akiről végül kiderült, hogy ő az... hogy Ő Az!

Ahogy pakolják össze a holmikat, takarítják ki a régi emlékeket a pókhálós egykori otthonukból, úgy lesz a történet is egyre komolyabb, hiszen mindenki a saját démonjaival küzd közben és szeretnének rájönni, hogy vajon mi történhetett sok-sok évvel korábban, amiről a felvétel is tanúskodik. Mert a világ nem fekete vagy fehér.

SPOILER KÖVETKEZIK! SPOILER KÖVETKEZIK! SPOILER KÖVETKEZIK!

Ugyan melyik gyerek hinné el, hogy az apja képes megölni a szembeszomszéd lányát majd minden gond nélkül élni tovább az életét? 

Szerintem én se törődnék bele a ténybe, ha valaki ezzel állna elő, még ha valamilyen "bizonyítékom" van is arra, hogy megtörténhetett. Én hinnék az apukámnak, hogy nem ő tette.

Laura a feleség is bízott, hitt a férjének, de az életük akkor is kisiklott az addigi boldog, családi-szeretetteljes idillből. 

Ahogy telt az idő, úgy lett a napnál is világosabb, hogy a három testvér a legszívesebben egymást ölné meg, mert mindenki fújt valamiért a másikra. Bethről tudjuk, hogy főleg a féltékenység, hogy a legkisebbnek mindene megvolt mindig és belőle lett is valaki. Nicole nyilván azért mindenki másra, mert lecsúszott és emiatt utálta magát, azt hogy gyenge, de azért a többieket, hogy nem segítettek rajta... vagy legalábbis, hogy nem hittek benne, hogy képes lehet letenni. Ami az ő esetében már tényleg valid dolog, viszont a sztori végére neki is legalább Happy End lesz!

Aztán ott van Michael, a legkisebb és legsikeresebb, akiről végül kiderül, hogy egy agresszív és valóban a gyilkos. Aki nem csak egy de több emberrel is végzett hirtelen felindulásból. Ahogy ezt akkor is tette gyerekként és azért jött vissza, hogy ez a titok örökre eltemetve maradjon. De a hajthatatlan Nicole és Beth, akik mindketten más ürügyből, de meg akarták tudni az igazságot, nos nem biztos, hogy erre számítottak. Az anyjuk a haláláig nem mondta el senkinek ezt a rémes titkot, de egy levélben több bizonyítékkal egyetemben megírta, amit persze csak az utolsóutáni pillanatban és azt is relatív véletlen tudtak meg. De minden jó, ha jó a vége elven a gyilkos elnyerte méltó büntetését és nem csak szimplán "meghalt", az olyan snassz lett volna a lányok élete pedig végre jó mederbe sodródott.

Tetszett az írónő írásmódja, a párbeszédek is nagyon életszagúak voltak. Szerintem fogok még tőle olvasni, talán a könyvhéten ki is választom tőle a következőt.

Olvass tovább!