Kristen Ciccarelli - Szívtelen vadász

Kristen Ciccarelli: Heartless Hunter — amikor a vadász és a boszorkány egymás tükörképei.

Vannak könyvek, amelyek nem csupán egy történetet mesélnek el, hanem hangulatot teremtenek. Illatot, színt, rezgést. A Heartless Hunter pontosan ilyen volt számomra — egyszerre sötét és kifinomult, vérvörös és aranyfényű, mint egy bálterem, ahol minden mosoly mögött árnyék lapul.

Amikor kézbe vettem, még nem sejtettem, hogy ennyire beszippant. A borító, a cím és a „witch hunter” motívum alapján valami klasszikus romantikus fantasyra számítottam, de hamar kiderült, hogy sokkal mélyebb, mint amire készültem.

Egy világ, ahol a vérnek ára van!

A történet egy különös, viktoriánus hangulatú világban játszódik, ahol a mágia tiltott, a boszorkányokat üldözik, és a társadalmi hierarchia kegyetlenül szoros keretek közé zárja az embereket. A gázlámpák fénye, a bálok csillogása és a titkok súlya együtt teremtik meg azt a fojtott, mégis varázslatos atmoszférát, ami végigkíséri a regényt.

Ebben a világban a mágia nem kecses vagy tündérmesébe illő — inkább nyers, fájdalmas és veszélyes. Vérrel működik, és minden használata következményekkel jár. Ez a részlet különösen tetszett: a varázslat itt nem menekülés, hanem teher, amiért fizetni kell.

Rune és Gideon – a fény és a sötét határán

A középpontban Rune Winters áll, aki nappal a társasági élet csillaga, éjszaka viszont a titokzatos Bíbormoly, aki a boszorkányok védelmezője. Kettős élete folyamatos feszültséget hordoz — minden mosolya mögött ott bujkál a félelem, hogy lelepleződik.

Vele szemben Gideon Sharpe, a Vérőrség kapitánya, aki minden erejével azon dolgozik, hogy elkapja a molyt — mit sem sejtve arról, hogy éppen őt üldözi, akit lassan megkedvel. Kettejük kapcsolata egy hosszú, lassan izzó párbaj. Vonzalom és gyanakvás keveredik benne, miközben egyikük sem meri kimondani, amit valójában érez.

A legjobban talán azt szerettem bennük, hogy nem egy idealizált szerelmi történet részesei, hanem két megtört ember, akik a saját meggyőződésükben próbálnak hinni — egészen addig, amíg a másik el nem bizonytalanítja őket.

A Heartless Hunter ereje az atmoszférában rejlik. Minden jelenet tele van feszültséggel — nem a gyors események miatt, hanem a kimondatlan érzések miatt, amik a sorok között vibrálnak. A szerző lassan, de biztosan húzza be az olvasót, miközben minden fejezet újabb titkot sejtet.

A romantikus szál nem harsány vagy túlzó. Inkább finom, fokozatosan épülő, amitől minden érintés és pillantás sokkal nagyobb súlyt kap. Ez a lassú égés az, amitől végül nehéz letenni a könyvet.

Ebben a történetben nincsenek igazi hősök vagy gonoszok. Minden szereplő a saját igazát követi, még ha ezzel másokat el is pusztít. Rune sem makulátlan megmentő, Gideon sem hidegvérű szörnyeteg. Inkább két ember, akik máshonnan indulnak, de ugyanazt keresik: a szabadságot, és önmaguk megértését.

A könyv végére azt éreztem, hogy ez a történet nem a szerelemről szól a szó romantikus értelmében, hanem az önazonosságról. Arról, hogy mennyire nehéz megmaradni annak, aki vagy, miközben a világ mindent megtesz, hogy elrejtsd magad.

A Heartless Hunter számomra nem csupán egy történet volt, hanem egy érzés. Egy emlékeztető arra, hogy a szerelem néha nem megváltás, hanem próbatétel — és hogy néha a legmélyebb sebeket nem a kardok, hanem a szavak ejtik.

Olvass tovább!

Jeneva Rose - Eltemetett igazság

Kedves Naplóm!

Befejeztem Jeneva Rose - Eltemetett igazság című krimi/thriller regényét és azt kell mondanom, hogy jól szórakoztam. Rendesen izgultam, hogy mi/ki fog ebből kijönni! Igaz, az én korosztályom Agatha Christie regényeken nőtt fel így volt egy sejtésem a könyv azon részétől, hogy apa nem akarja elárulni, hogy mi történt... hogy valaki olyan lesz, akire tippeltem is, de spoiler mentesen egyelőre ennyi előzetesen!

Köszönöm a Librinek ezt a recenziós csoda példányt, hogy az első különleges kiadásukkal megtiszteltek.

A halál emlékeztet bennünket arra, hogy az élet véges, és egy nap a mi időnk is eljön. Ilyenkor megállunk egy pillanatra, és tudomásul vesszük a mulandóság tényét, megadjuk neki a kellő tiszteletet, hogy aztán újra szétreppenjünk a világban, mint egy haldokló pitypang magvai.

Azt hiszem ennek a műfajnak is helyet kell szorítanom a szívembe és ha eddig néhanap, most inkább többször, de forgatnom kellene ezen regényeket. Tényleg, kifejezetten felüdülés volt olvasni a sok romkom meg fantasy után. 

Történetünk egy igen kevés lélekszámot számláló városkában játszódik. Szerepel benne három testvér és négy szemszög. Beth, Nicole és Michael szemszögéből olvashatunk a történésekről illetve az akkor már elhunyt édesanyjuk régmúlt visszaemlékezését, mint 4. váltást, akinek ugyan ritkábban fordul elő a "saját része", de annál nagyobbat üt a történet szempontjából.

Amikor Laurát elviszi a rák, a három testvér újra találkozik. Nem jó szájízzel vannak egymás iránt, hiszen a legidősebb Beth szerint őt illet "minden", hiszen ő volt az anyjukkal haláláig és gondozta, míg a másik kettő felé se nézett és mert Nicole egy drogfüggő, Michael pedig ugyan úgy elhagyta őket (és Kaliforniába költözött), mint hét évvel korábban az apjuk. 

Míg mindannyian küzdenek a gyásszal, a maguk módján, úgy halad a történet afelé, hogy megtaláljanak egy kazettát, aminek nem is kellett volna rögzítésre kerülnie. Az apjuk, az anyjuk és egy kislány holtteste.

Igaz, ha krimiken nő fel az ember, mert "anya polcáról" csak azt tudta gyerekként elcsenni, akkor aránylag hamar lesznek érzései azzal kapcsolatban, hogy ki volt a gyilkos. Ahogy nekem is volt megérzésem, hogy ki nem lehetett, illetve még a történet befejezése előtt az is megfogalmazódott bennem, akiről végül kiderült, hogy ő az... hogy Ő Az!

Ahogy pakolják össze a holmikat, takarítják ki a régi emlékeket a pókhálós egykori otthonukból, úgy lesz a történet is egyre komolyabb, hiszen mindenki a saját démonjaival küzd közben és szeretnének rájönni, hogy vajon mi történhetett sok-sok évvel korábban, amiről a felvétel is tanúskodik. Mert a világ nem fekete vagy fehér.

SPOILER KÖVETKEZIK! SPOILER KÖVETKEZIK! SPOILER KÖVETKEZIK!

Ugyan melyik gyerek hinné el, hogy az apja képes megölni a szembeszomszéd lányát majd minden gond nélkül élni tovább az életét? 

Szerintem én se törődnék bele a ténybe, ha valaki ezzel állna elő, még ha valamilyen "bizonyítékom" van is arra, hogy megtörténhetett. Én hinnék az apukámnak, hogy nem ő tette.

Laura a feleség is bízott, hitt a férjének, de az életük akkor is kisiklott az addigi boldog, családi-szeretetteljes idillből. 

Ahogy telt az idő, úgy lett a napnál is világosabb, hogy a három testvér a legszívesebben egymást ölné meg, mert mindenki fújt valamiért a másikra. Bethről tudjuk, hogy főleg a féltékenység, hogy a legkisebbnek mindene megvolt mindig és belőle lett is valaki. Nicole nyilván azért mindenki másra, mert lecsúszott és emiatt utálta magát, azt hogy gyenge, de azért a többieket, hogy nem segítettek rajta... vagy legalábbis, hogy nem hittek benne, hogy képes lehet letenni. Ami az ő esetében már tényleg valid dolog, viszont a sztori végére neki is legalább Happy End lesz!

Aztán ott van Michael, a legkisebb és legsikeresebb, akiről végül kiderül, hogy egy agresszív és valóban a gyilkos. Aki nem csak egy de több emberrel is végzett hirtelen felindulásból. Ahogy ezt akkor is tette gyerekként és azért jött vissza, hogy ez a titok örökre eltemetve maradjon. De a hajthatatlan Nicole és Beth, akik mindketten más ürügyből, de meg akarták tudni az igazságot, nos nem biztos, hogy erre számítottak. Az anyjuk a haláláig nem mondta el senkinek ezt a rémes titkot, de egy levélben több bizonyítékkal egyetemben megírta, amit persze csak az utolsóutáni pillanatban és azt is relatív véletlen tudtak meg. De minden jó, ha jó a vége elven a gyilkos elnyerte méltó büntetését és nem csak szimplán "meghalt", az olyan snassz lett volna a lányok élete pedig végre jó mederbe sodródott.

Tetszett az írónő írásmódja, a párbeszédek is nagyon életszagúak voltak. Szerintem fogok még tőle olvasni, talán a könyvhéten ki is választom tőle a következőt.

Olvass tovább!