V.E. Schwab - Egy sötét duett (Verity szörnyei II.)

Kedves Naplóm!

Már nagyon rég befejeztem V.E. Schwab Verity duológiájának befejező részét... de még nem vitt rá a lélek, hogy írjak róla. Számomra egy érzelmi hullámvasút volt — de nem a vidámparkos, sikítozós fajta, hanem az a lassan ereszkedő, gyomorszorító menet, amikor tudod, hogy valami elkerülhetetlenül fájni fog.

A veszekedés növekvő hangerővel kezdődött újra. August lehunyta a szemét. A zaj… kaotikus volt. A helyzet is kaotikus volt. Az emberiség is kaotikus volt.

 

Már az első oldalakon érződik, hogy ez a történet sokkal sötétebb, felnőttebb és könyörtelenebb, mint az első kötetben. Az időugrás miatt Kate és August karakterei jóval keményebbek és kiégettebbek, mintha mindkettejükből kitépték volna a naivitás utolsó szilánkját is. August már nem csupán a félénk fiú, aki két világ között vergődik — most vezetőként kell rendet tartania, miközben saját szörnyi oldalát próbálja kordában tartani. Kate magányos vadászként él, távol mindentől, amit valaha fontosnak tartott, és közben saját démonaival vívja a harcát  — meg azzal, aki beköltözött a fejébe.

A regény egyik legerősebb vonása, hogy Schwab nem fél kegyetlenül bánni a karaktereivel — és velünk olvasókkal sem. Nincs igazi happy end-érzet, mert ez a világ egyszerűen nem enged boldog lezárást. A végkifejlet brutális, mégis méltó, mert pontosan illeszkedik ahhoz a történethez, amit már az első kötetben elkezdett mesélni.

Ami különösen tetszett, az az érzelmi mélység. Itt már nem a világ felfedezése a cél — mi ismerjük a szabályokat, tudjuk, honnan jönnek a Sunai-k és Corsai-k, és mit jelent a bűn árnyékában élni., hanem annak megmutatása, hogy a jó szándék is képes pusztítani, hogy a béke ára sokszor túl magas, és hogy néha a legnagyobb áldozat nem a saját életünk feladása, hanem az, ha hagyjuk, hogy a másik éljen — mit tesz az emberrel (vagy szörnnyel), ha folyamatosan áldozatokat kell hoznia, ha nap mint nap a saját morális határait feszegeti.. Ez a könyv számomra egyszerre volt gyönyörű és fájdalmas — egy lassú, komor dallam, ami még sokáig bennem maradt az utolsó oldal után is.

A szörnyek a szörnyű tettekből születtek. Ám itt a szörnyű tettek a szörnyű következmények nélkül mentek végbe. Úgy tűnt, az egyetlen következmény maga a szörny volt, amely visszanyelte magába az erőszakot, és semmit nem hagyott hátra, csak holttesteket.

Egy kegyetlen dal vs. Egy sötét duett – két város, két hangulat, egy fájdalmas utazás

Amikor először olvastam az Egy kegyetlen dalt, teljesen magával ragadott a világ ötlete: egy város, ahol a bűn szó szerint szörnyeket szül. Imádtam, ahogy Kate és August útjai összefonódtak, ahogy két teljesen különböző ember (és nem ember) kénytelen együtt túlélni egy olyan helyen, ahol a jó és rossz határa folyamatosan elmosódik. Az első kötet izgalmas, feszült és sodró volt — tele felfedezésekkel, árulásokkal, és azokkal a pillanatokkal, amikor az ember egyszerre fél és kíváncsi a következő oldalra.

Aztán eljött az Egy sötét duett. És hirtelen minden ismerős lett, mégis idegen. A város már nem újdonság, hanem egy csatatér, ahol a remény inkább árnyék, mint fény. Kate és August is teljesen más emberek, mint akiket megismertem: a fiatal, dacos, kicsit makacs lányból magányos vadász lett, a bizonytalan, ártatlan Augustból pedig vezető, aki napról napra küzd, hogy ne veszítse el azt a kevés emberi mivoltát, ami maradt.

Míg az Egy kegyetlen dal a kapcsolatuk és a világuk felépítéséről szólt, az Egy sötét duett inkább arról mesél, hogy a döntéseknek következménye van — és ezek a következmények ritkán kegyesek. Az első rész lendületes, akciódús, sok helyen még könnyedebb is, a második viszont lassabban építkező, súlyosabb, érzelmileg pusztító.

A két könyv egymás tükörképei:

• Az első a kezdet — reménnyel, kíváncsisággal, és a lehetőséggel, hogy talán van kiút.

• A második a vége — ahol már nem arról van szó, hogy ki győz, hanem hogy ki éli túl, és milyen áron.

Amikor becsuktam az Egy sötét duett utolsó oldalát, nem éreztem győzelmet, és nem is vártam tőle. Csak azt, hogy egy történet, ami a szörnyekről és emberekről szólt, végül bebizonyítsa: néha a legnagyobb szörnyek mi magunk vagyunk. És ezt Schwab kegyetlenül, de gyönyörűen mutatta meg.

Olvass tovább!

Victoria Schwab - Egy kegyetlen dal (Verity szörnyei I.)

Kedves Naplóm!

Befejeztem az idei második @girlz.in.chapters olvasmányt, ami Victoria Schwab: Egy kegyetlen dal - Verity szörnyei I. része volt. Szerintem tudjátok, hogy az írónő írta az egyik kedvenc könyvemet is, az Addie LaRue láthatatlan életét, így nem volt kérdés, ha Schwab könyv kerül a kezembe, akkor nagyon valószínű, hogy tetszeni fog. Nos, ez nem spoiler: imádtam!

Ha valaki megkérdezné, hogy miképp írnám le egy mondatban a könyvet, valószínűleg azt mondanám neki, hogy lehetetlen csak egy mondatban összefoglalni. Viszont megpróbálnám és az így hangzana: Slowburn Rómeó & Júlia, ahol a szörnyek a méreg. Aztán persze ezt elmagyaráznám, hogy annyira mégsem fekete vagy fehér a történet és nem pontosan illik rá, hiszen nincs is benne szerelmi szál. Vagy mégis? Én éreztem a két főszereplő között, hogy valami történik... ;) 

Körülötte száz hang fecsegett, átbeszéltek egymás felett, alatt, mellett; úgy rétegződött, mint a zene, de a kadencia helytelen volt, inkább jazz, mint klasszikus, és amikor az agya megpróbálta felbontani, nem futamokat kapott, hanem szótagokat, nevetést és értelmetlen zajokat.

Tehát akkor fejtsük is ki, először spoiler mentesen!

A történet napjainkban játszódó fantasy (másnéven: urban fantasy), ami számomra komfort zsáner, így kifejezetten örültem, hogy ezt húztam ki a januári találkozó alkalmával. Verity városa két nagyobb részre oszlik, amit a Vonal választ el és tart fenn, hogy egyik oldalról se szökjön-menjen át az, akinek nincs ott keresnivalója. Két nagy család figyel a rendre: Harker oldala, ahol a medál birtokában biztonságban élhetnek az emberek a szörnyekkel, hiszen Callum Harker biztos kézben tartja a szörnyeket, így itt minden "szép & jó". A másik oldalon pedig Flynn veszi kézbe az irányítást, hogy megvédje az embereket a szörnyektől/szörnyeiktől. Sötétedés után nem ajánlott kint tartózkodni viszont egyik oldalon sem.

Hiszen a szörnyek teremnek, létrejönnek - egyszer csak lesznek, ha valaki elkövet egy igen rossz lépést. Például, ha megöl valakit. Így jönnek létre, gonoszságból és kegyetlenségből. Egy Corsai, aki árnyékként van definiálva igazából felzabálja az embert. A Malchai már sokkal kifinomultabb és számítóbb. Képesek logikusan gondolkodni, tervezni és nem csak azon jár az agyuk, hogy felzabáljanak. Főleg, hogy ők vérrel táplálkoznak. Ez a két szörny él Harker oldalán és erőfitogtatás címen egy malchai az ölebe. Ezek a lények nem bírják elviselni a tiszta vasat/ezüstöt, megbénítja, égeti őket így ezzel sakkban lehet őket tartani. Ezért is a Harker védelem jegyében ilyen medálok jelzik a védetteket, akik megvásárolták Harkertől a biztonságot.

Ami pedig a harmadik szörny típust illeti. A Sunaik sokkal inkább tudnak elvegyülni és emberinek tűnni. A legnagyobb katasztrófákból születnek és az a feladatuk, hogy megtisztítsák a világot. Összesen hárman vannak és Flynn oldalán harcolnak a "gonosz" ellen. Csupán az a kérdés, hogy mi számít gonosznak a szörnyeken kívül. A sunaik lelkekkel táplálkoznak. Ha meghallják a zenéjüket, katatón állapotba kerülnek az emberek és bevallják minden bűnüket mielőtt a lelkük örökre távozna. 

És innentől jön képbe Kate & August története. Harker & Flynn, mintha csak Rómeó & Júlia lenne.

Kate bizonyítani akarja, hogy ő ízig-vérig Harker lánya és bármit megtesz, hogy az apja végre elismerje ezt, ne csak a "vér kötelezze" a nevéhez, így az egykor kedves, mindig mosolygó lány egy szívtelen, badass girl személyiséget ölt magára és annyira jól megy neki, hogy már észre sem veszi, hogy nem önmaga. De meg kellett tanulja megvédeni magát, hiszen szörnyek járnak mindenhol. Hiába Harker, vagy pont azért, mert Harker de rá mindenki felfigyel mindenütt. Így mikor visszakerül Veritybe és az iskolába, ott is megmutatja, hogy ő kicsoda, mindenki félje csak! August pedig megkapja az első feladatát, amit Sunaiként kaphat és az ő pillangó lelkéhez idomodik is, hiszen ki hallott már arról, hogy egy szörny, nem akar szörny lenni és akár táplálkozni... 

Így esik, hogy August bekerül a gimiben és bár nem törekszik rá, de összebarátkozik Kate-el, akivel a történet folyamán cinkostársak lesznek, majd barátok. Ellenségekből szövetségesek.

Corsai, Corsai, karmos árnyék,
sok-sok foggal élve rág szét.
Malchai, Malchai, eszes gonosz,
véred issza és mosolyog.
Sunai, Sunai, szén a szeme,
lelkeket lop az éneke.
Szörnyek jönnek, szörnyek járnak,
és mindenkit felzabálnak!

Spoiler! Spoiler! Spoiler! Spoiler! Spoiler! Spoiler! Spoiler! 

Na innentől pedig képtelen vagyok úgy beszélni a könyvről, hogy ne legyen benne semmilyen szintű spoiler. Kérlek nézzétek el nekem, de számomra eddig ez a top olvasmány idén. Bár tudom, még csak 4 könyvet olvastam el, szóval nem volt nehéz ezt kiválasztani erre a szuper posztra. 

Ha valaki tovább merészkedett, akkor azt jelenti, hogy más olvasta, szóval üdv a klubban! Főleg, ha te is annyira szeretted, mint amennyire én szerettem ezt a könyvet. Vagy jobban, mert létezhet, hiszen a Schwabtérítők még nálam is jobban tudnak ódákat zengeni bármelyik könyvről, amit az írónő kiadott a keze ügyéből. De lehet ennek a végére érve már engem is annak fogtok tartani.

Ez a könyv az urban-fantasy rajongók számára egy letehetetlen mű. A dark fantasy elemeket is ötvöző történet, juj még most is izgatott vagyok, ha visszagondolok rá, milyen jó volt elolvasni.

Ugorjuk is át a korábbi kis bevezetőt, hogy újfent le kelljen írnom és jöjjön a velősebb része. :)

Kate hidegségét az elején tényleg csak annak tudtam be, hogy ez ilyen családi ártalom, de ahogy elmesélték az ő történetét is, akkor így beleszakadt a lelkem is, hogy szegénynek milyen megpróbáltatásokon kellett átmennie és úgy alapjáraton is, hogy mekkora veszteség érte és így is képes volt "jó" ember maradni. Mert hát tudjuk, hogy a Sunaik azok csak a gonosz/rossz/bűnös emberekből tudják a lelket elfogyasztani és Kate egészen addig, amíg véletlen valakit le nem lőtt nem volt bűnös lélek. 

A kitartása egyenesen bámulatos, ennyi akaraterő és életben maradási rutint csak az ilyen szuperhero karakterek mutattak eddig - gondolok itt olyanokra akiknek biztos van valami rejtett képességük, ami még nem látott napvilágot vagy olyan lénynek születtek, ilyesmi. De annyira éreztem, hogy nem mű szagú. Megszúrték - vérzett... sokáig és voltak más tünetei is, szóval nagyon adta, hogy azt érezzem ez tényleg meg tud történni. Még akár a szörnyeket is bekajálnám, hogy tényleg létrejöhetnek.

August pedig azért volt ennyire keblemre-ölelhető, mert ő nem akart szörny lenni. Csóri nem tehetett róla, hogy lett. Foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy ne kelljen annak lennie, de ez ellen úgyse lehet tenni csak együtt élni vele és alkalmazkodni. Nyilván butaság volt, hogy nem eszik. Ezt tudjuk, de kellett valami feszültség ami miatt jön majd az ok-okozat. Szóval ez a kettős nagyon jó párost alkotott, hiszen megmutatták a világnak, hogy amúgy a fekete az a fehér és fordítva. Ezt a barátságot (ami tuti valamilyen szinten szerelem lesz, annak kell lennie a második kötetben!!) nem szabad alábecsülni, mert bármennyire is sokáig nem bíztak egymásban mégis egymásra voltak utalva és mindent megtettek egymásért. Ez jól összekovácsolja őket. Pedig Kate megakarta ölni szegény Augustot vagy legalábbis az apja elé citálni. De nem tette, mert ő végtére is jóember és látja Augustban az "embert" nem pedig a szörnyet.

Ilsa is my spirit animal. Imádtam, ő a legbrutálisabb ha úgy vesszük, hiába állítják be Leót annak... Leó csak egy gyilokgépezet. De Ilsa a megtestesített halál-angyala. Szerettem nagyon, hogy emberi kötődéssel bírtak egymás iránt a testvérek, még ha gyakorlatilag csak azért neveztük őket annak, mert Sunaik. 

A csavar pedig, hogy Leó állt az egész mögött. Akartam is sejteni meg nem is. Azt hittem csak szimplán Sloan lázad mert szörny és elege van. Az már eszembe se jutott, hogy Leó segítette valamilyen szinten ezt a lázadást, de végtére is érthető volt a végére.

A második kötetben meg ezer tuti, hogy Sloan jön vissza, miután a végén tényleg azt írták, hogy a malchai életben maradt. Nyilván nem a noname lesz az, amelyik túlélte, hanem ez a pszichopata. Szóval készülök a háborúra, ami kitörni látszik. Ja és annak nagyon örültem, hogy Ilsa életben maradt, de így elképzelni se tudom, hogy neki hogyan tovább. Lehet megint ő lesz a bomba? Hm. Can't wait to read the next book. Szóval márciusban tuti elolvasom.

– Mi olyan vicces? – állt fel August. 
– Mit érez egy jóllakott Sunai? 
– Mi? 
– Lelkesedést!

Olvass tovább!

V. E. Schwab - Addie LaRue láthatatlan élete (spoilert tartalmaz)

Kedves Naplóm!

Sajnos befejeztem Addie LaRue láthatatlan életét. 

Annyira bosszant, hogy vége lett. Szeretném még olvasni a történetüket. 

Szerelmes vagyok Luc karakterébe. 

Amikor a karaktereket leírja és jellemzi a történet folyamán, egyszerűen nem tudok betelni velük. Egyszerre vagyok szerelmes Luc-be, Henry-be és még Addie-be is... Nem vagyok az a típus, akinek csak a negatív karakterek jönnek be, általában én a jófiúkra bukom. De basszus... Annyira megfoghatatlan és mégis emberi Luc karaktere, hogy végig neki szurkoltam. (Ha még egyszer leírom, hogy karaktere, akkor mindenkinek innia kell egy kupica pálinkát.)

Szerettem Addievel minden korban egy kicsit jobban megismerkedni. Kedveltem a leleményességét és azt, hogy életben akar maradni és nem adja meg magát. Persze sejtettem, hogy valószínűleg hallhatatlan lesz, így az életben maradást inkább úgy értem, hogy az élni akarása volt igazán érzékelhető.

A szerelem utáni vágyakozás, az, hogy valaki végre észrevegye... 

Annyira ma korabeli az egész történet, hiszen, ha belegondolunk mire vágyunk mindannyian jelenleg? Hogy ha valakivel együtt vagyunk, akkor az csak "ránk" figyeljen. Legyen jelen és töltsünk tartalmas időt együtt. Ahogy Addie is azt szerette volna, ha van valaki, aki csak őt szereti, érti, figyeli, akarja folyamatosan. Nem csak úgy egy estére, bár a történet szempontjából ez nem azért egykalandos este mert korhűek vagyunk. Átkokat meg mindenféle rossz rontásokat rengeteget lehetett már olvasni más könyvekben. Ne találjon rá az igaz szerelemre soha, legyen élete végéig csúnya, ne tudjon hazudni ... végeláthatatlan sokat ismerünk már, de ez igazán trükkös volt. 

"- Esélyt akarok kapni arra, hogy éljek. Szabad akarok lenni. Több időt akarok."

Ez voltaképpen lehetne az is, hogy csak önmagában halhatatlan. De szerintem a "Szabad akarok lenni" tényével került bele a csavar, hiszen szabad csak akkor lehetsz, ha senki se tudja, hogy ki vagy. Akkor tudod úgy élni az életed, ahogy Te szeretnéd. Nincs, aki beleszóljon, nincs, aki irányítsa rajtad kívül. Nincs, aki megkérdőjelezzen bármilyen döntésedben. Ez a teljes szabadság.

A címe alapján azt kaptam, amire számítottam. Persze én se gondoltam, hogy ilyen rafináltan lesz ez megoldva, azt hittem először, hogy csak egy szürke kisegér élete lesz, ami miatt láthatatlan és közben majd a tetőpontnál beérik valami eszméletlen, ami miatt más lesz. De az én felvetésemen is túlment ez a "láthatatlan" kifejtése.

A borítója szép, a könyv terjedelme tökéletes! Tetszik a borító kék-narancs párhuzama, hogy nincs túl sok szín benne, de mégis bőven elég, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Minden szerepel rajta, amiről szól a könyv. Tízpontos!

A karakterekről egy picit bővebben...

- Addie: Számomra ez a fajta makacs nő megszemélyesítése tökéletesen beleillik a történetbe. Nagyon jól el lett találva, hogy mennyire legyen eltökélt, idegesítő és egy kissé reményvesztett, de az pont annyira volt csak érezhető, amennyire kellett. Nem arról szólt az egész, hogy mennyire szenved. Vagy ha mégis, akkor aludtunk rá egyet és elmúlt. A különleges ismertetőjegy és az, hogy beleszőtte az évszázadok munkáiba még így is, remek ötlet volt. Izgalmas karakter volt, sokszor nem teljesen kiszámítható reakcióval.

- Luc: Szerelmes voltam belé végig. Akkor is, amikor elborult teljesen és akkor is, amikor a legsebezhetőbb volt. Én végig neki szurkoltam... és nem Henrynek. Szörnyű vagyok! :D A gonosz, amit megformált igazából nem is annyira gonosz, ő csak végzi a dolgát. És mivel Addie-n is megesett a "szíve" ezért szerintem még ő volt a legjobban kitalált karakter. Egyszerre volt főgonosz és életünk szerelme. De a lányok úgyis a rosszfiúkhoz vonzódnak... és csak utána találnak rá a jófiúkra.

- Henry: Az elején olyan semmilyen volt. Aztán kis kedves, egyre inkább "hős szerelmes" típus. Néha még sok is, amikor már a vége felé jártunk a történetnek. Akkor kezdett igazán érdekes és izgalmasabb lenni, amikor kiderült, hogy neki is van egy alkuja. A titok, ami miatt nem felejti el Addie-t. Mivel Addie képzeletbeli álom pasi mintáján Luc karaktere formálódott meg, sokban azért a leírás alapján nem különbözik Henry sem. Én mégis két teljesen más arcot társítok hozzájuk. 

Összegzés:

♥ ♥ ♥ ♥ ♥ / ♥ ♥ ♥ ♥ ♥

A borítója szép és kellemes a szemnek. A könyv terjedelme pont jó, nem is túl hosszú, de nem érzed, hogy kimaradt volna valami belőle. Tetszik, hogy nagyon mai az egész hangvétele, de mégis visszaadja az akkori életet (gondolok itt a régebben játszódó történet eseményekre).

A karakterek remekül meg lettek kreaálva, az általános szerelmi cívódás és káosz is jelen van az egész könyv során, szinte együtt dobban a szíved a karakter szívével ha egy-egy fejezetre gondolok vissza. Mind jó és rossz értelemben is. Volt, amikor kirázott a hideg... Ajánlom azoknak, akik szeretnek elrugaszkodni a földtől mégis szeretik közel tudni a talajt magukhoz. 

Pont annyi "varázslat" van benne, amitől izgalmasabbá válik, mint egy szimpla szerelmi történet.

Aki szereti a rossz, gonosz, negatív karaktereket és képes beléjük szeretni addig, amíg olvassa a könyvet, na ők imádni fogják. Szívesen elolvasnám, hogy mi lett végül a továbbiakban Addie és Luc életével... milyen szinten vívják a csatájukat egymással, hányadán állnak és mennyi idő múltán nyeri meg a játszmát valamelyikük. 

Olvass tovább!