George Eliot - Mrs. Casaubon és a római út (Middlemarch II.)

Kedves Naplóm!

Befejeztem egy újabb könyvet a nyár folyamán és hoztam róla egy kis beszámolót, íme:

Egyszerre annyi sokat látok, de a felét sem értem. Az ember mindig olyan ostobának érzi magát ettől. Fáj, amikor valamit szépnek mondanak, én meg egyáltalán nem érzem annak. Így lehet vele a vak, amikor az égről mesél neki valaki.

George Eliot monumentális regényének második része (Mrs. Casaubon és a római út) újabb árnyalatokkal gazdagítja a Middlemarch világát, miközben három, látszólag külön futó, de mélyebb szinten mégis összekapcsolódó történetszálra összpontosít.

Az első ilyen szál Fred Vincy alakja köré épül. A fiatal, könnyelmű Fred sorsa egyfajta generációs tükör: miközben bizonytalansága, felelőtlensége és önkeresése sok bosszúságot okoz környezetének, mégis van benne valami őszintén emberi és szerethető. Eliot nem kíméli hősét, de nem is hagyja veszni – inkább megmutatja, hogy a gyengeség és a vágyak hogyan formálják az emberi jellemet.

Ezzel párhuzamosan Dr. Lydgate története egyfajta intellektuális-erkölcsi kihívást jelenít meg. Az új orvos hivatása iránti lelkesedése, friss szemlélete és szakmai hitvallása kontrasztban áll a városka megszokott orvosi gyakorlatával. Lydgate nemcsak szakmai reformer, hanem az emberi haladás képviselője is, akit a környezet hol kíváncsian, hol gyanakodva figyel. Ez a szál erősen társadalomkritikai éllel bír: Eliot az orvosi hivatás kapcsán a haladás és a konzervativizmus örök konfliktusát mutatja meg.

A rész talán legdrámaibb rétege Dorothea Casaubon római útja. A nászút, amelynek a romantikus beteljesülés helyszínének kellene lennie, valójában kiábrándító tapasztalat. A fiatal nő lelkesedése, spirituális és intellektuális törekvései ellentétben állnak férje, Casaubon hideg, szinte önző szellemiségével. A római környezet Eliotnál nem pusztán díszlet: a történelmi múlt, a monumentális épületek és a művészetek fensége mind azt hangsúlyozzák, hogy Dorothea vágyai nagyobbak és igazabbak, mint amit házassága képes betölteni.

Belső fény áradt ebből a mosolyból, a fiatalember finom bőre ragyogott tőle, a szemét is elérte, játszott arcának minden ívével és vonalával.

A három szál egymás mellett haladva az emberi élet különböző lehetőségeit és zsákutcáit jeleníti meg. Fred könnyelműsége, Lydgate eszménykeresése és Dorothea csalódása együtt rajzolják ki Eliot nagy kérdését: hogyan találhatja meg az ember a saját útját egy olyan világban, amely tele van társadalmi elvárásokkal, hagyományokkal és kompromisszumokkal?

Eliot prózája továbbra is mélyen elemző, sokszor ironikus, de mindig együttérző. A második rész után az olvasó egyszerre érzi magát elgondolkodtatva és megérintve: ezek a sorsok nemcsak a viktoriánus Anglia történetei, hanem az emberi lélek örök dilemmái.

Kinek ajánlom?
Ezt a kötetet mindazoknak szívesen ajánlom, akik szeretik a klasszikus irodalmat, és nyitottak a lassabb, mélyebb lélektani ábrázolásra. Eliot nemcsak történetet mesél, hanem karakterek belső világát és társadalmi dilemmáit bontja ki, ezért főleg azoknak való, akik élvezik a részletgazdag jellemrajzokat és a társadalomkritikai rétegeket. Ideális választás irodalomkedvelőknek, egyetemistáknak, vagy bárkinek, aki szeretne elmerülni a 19. századi Anglia intellektuális és érzelmi világában.

Köszönöm KNW kiadó a recenziós példányt, alig várom a következő részt! 

Végül is az igazi látás belülről jön; egy festmény viszont nem változik, és kitartóan visszabámul, lett légyen az bármilyen tökéletlen. Úgy érzem, hogy ez különösen a nők esetében van így. Egy festményen egy nő mintha csak egy színes és üres színes folt lenne! Hiába vársz, nem fog mozdulni, nem fog beszélni. Pedig minden nő máshogy veszi még a levegőt is, és pillanatról pillanatra változik.

Olvass tovább!

Rebecca Ross - A megbűvölt folyó

Kedves Naplóm!

Még a @girlz.in.chapters júliusi találkozójára választottuk ezt a könyvet és bár nem akartunk fantasyba nyúlni, mégis sikerült. Egy kicsit mesélek is a vegyes érzéseimről Rebecca Ross - A megbűvölt folyó című regényével kapcsolatban.

A kezünk ugyanúgy tud lopni, ahogyan adni is. Árthatunk vele másoknak, de vigaszt is nyújthatunk. Okozhatunk sérüléseket és gyilkolhatunk, vagy gyógyíthatunk és megmenthetünk másokat.

Egy sziget, ahol a szél is mesél

Amikor először megláttam A megbűvölt folyó borítóját, tudtam, hogy ez a könyv kell. Nem titok, hogy akkor is megvettem volna, ha nem ezt a könyvet olvassuk el.

A történet Cadence szigetére visz, ahol minden apró rezdülésnek jelentősége van. Itt a dalok nemcsak a szívet szólítják meg, hanem a szellemeket is. A kendők nem csupán díszek, hanem védelmezők, és a pletykák – mintha magától értetődő lenne – a szél szárnyán szállnak.

Jack tíz év után tér vissza ide, egykori otthonába, ahol Adaira – gyerekkori riválisa vár rá és együtt kell megoldania több eltűnt kislány rejtélyét. A közös munka azonban nemcsak a titkokat hozza felszínre, hanem a múlt sebeit, a ki nem mondott szavakat, és azt a feszültséget is, ami talán sosem múlt el igazán kettejük között. Adaira karaktere számomra túl volt misztifikálva, hiszen kaptunk egy tökös vezetőnek született lányt, aki még maga sem érezte úgy, hogy erre az útra lépne, mégis megteszi, ha kell. Ez a kettősség teljes mértékben átjött és emiatt nem tudtam hovatenni. Bizonytalan volt meg nem is. 

Ez nem az a könyv, amit egy kávé mellett egy délután alatt felfalsz. Nekem egy hónap volt, mire kiolvastam, bár tény, hogy időm se sok volt éppen. A megbűvölt folyó inkább olyan, mint egy lassan kibomló dallam: először csak finoman szól, aztán észrevétlenül körbefon, és amikor véget ér, egy darabja benned marad. De a kötet második felétől, amikor már nem a világ megismerése volt a fő célja az írónőnek, akkor faltam. A történet nem siet – hagy időt, hogy megszeresd a szereplőket, hogy ismerőssé váljon a part menti szél, hogy lásd a ködben a sziget körvonalait.

A karakterek mind életre kelnek: Jack bizonytalansága, Adaira eltökéltsége, Sidra melegszívű bölcsessége, Torin hallgatag ereje – mind-mind úgy épülnek egymásra, mint a tenger hullámai. A romantika finoman van jelen, nem tolakszik, hanem lassan, szinte észrevétlenül nő ki a történetből.

Amiért szerettem:

A hangulat szinte tapintható – éreztem a sós levegőt, hallottam a dallamokat. A világépítés gazdag és mégis lírai.

Tényleg, imádtam, hogy olyan szintű részletgazdaság jellemezte a könyvet, hogy ott voltam. Az orromban éreztem a sós levegőt, ahogy a fa indája rátekeredik a lábamra és a Víz szellemének érdes tapintását. Egyszóval zseniális volt!

Nem csak a főszereplők, hanem a mellékszereplők története is érdekes.

Bevallom Sidra és Torin történeti szála sokkal jobban megérintett és érdekelt, mint maga Jack és Adaira vonala. Talán csak az anyai nézetek miatt éreztem így, lehet, hogy jobban tetszett az a felállás, ahol a férfi férfiasabb (értsd: a könyvben Jack a főszereplő elég bizonytalan, relatív félénk - bár ez jól fejlődött, egy zenész abban a korban, amikor kovácsok és harcosok is léteztek na. Plusz Adaira keménysége sem tetszett, de azt fentebb már írtam miért.) — Ellenben Torin fejlődése csillagos ötös lett. Szerettem, hogy ez az erős férfi, aki életét adná a szigetért és akiket véd megtörik és rájön olyan dolgokra, hogy attól, ha fél önmagától és félti a családját még nem lesz gyenge. Ebben van egy kis "jóútra térő rosszfiú zsáner", még ha valójában ő nem is rosszfiú.

Ami miatt nem mindenkinek való:

• A tempó lassú – nagyon lassú.

• A mágia rendszere inkább érzés, mint racionális szabályrendszer.

Én annak idején azt hittem, hogy az otthon az egyszerűen egy hely. Négy fal, ami éjjelente körülvesz, amíg alszol. De tévedtem. Az otthon nem egy hely. Az otthont emberek jelentik. Együtt lenni azokkal, akiket szeretsz. Sőt, talán még azokkal is, akiket gyűlölsz.

Amikor becsuktam, kicsit úgy éreztem, Cadence valahol tényleg létezik – és ha nagyon figyelek, talán meghallom a sziget dalát a szélben.

Olvass tovább!

V.E. Schwab - Egy sötét duett (Verity szörnyei II.)

Kedves Naplóm!

Már nagyon rég befejeztem V.E. Schwab Verity duológiájának befejező részét... de még nem vitt rá a lélek, hogy írjak róla. Számomra egy érzelmi hullámvasút volt — de nem a vidámparkos, sikítozós fajta, hanem az a lassan ereszkedő, gyomorszorító menet, amikor tudod, hogy valami elkerülhetetlenül fájni fog.

A veszekedés növekvő hangerővel kezdődött újra. August lehunyta a szemét. A zaj… kaotikus volt. A helyzet is kaotikus volt. Az emberiség is kaotikus volt.

 

Már az első oldalakon érződik, hogy ez a történet sokkal sötétebb, felnőttebb és könyörtelenebb, mint az első kötetben. Az időugrás miatt Kate és August karakterei jóval keményebbek és kiégettebbek, mintha mindkettejükből kitépték volna a naivitás utolsó szilánkját is. August már nem csupán a félénk fiú, aki két világ között vergődik — most vezetőként kell rendet tartania, miközben saját szörnyi oldalát próbálja kordában tartani. Kate magányos vadászként él, távol mindentől, amit valaha fontosnak tartott, és közben saját démonaival vívja a harcát  — meg azzal, aki beköltözött a fejébe.

A regény egyik legerősebb vonása, hogy Schwab nem fél kegyetlenül bánni a karaktereivel — és velünk olvasókkal sem. Nincs igazi happy end-érzet, mert ez a világ egyszerűen nem enged boldog lezárást. A végkifejlet brutális, mégis méltó, mert pontosan illeszkedik ahhoz a történethez, amit már az első kötetben elkezdett mesélni.

Ami különösen tetszett, az az érzelmi mélység. Itt már nem a világ felfedezése a cél — mi ismerjük a szabályokat, tudjuk, honnan jönnek a Sunai-k és Corsai-k, és mit jelent a bűn árnyékában élni., hanem annak megmutatása, hogy a jó szándék is képes pusztítani, hogy a béke ára sokszor túl magas, és hogy néha a legnagyobb áldozat nem a saját életünk feladása, hanem az, ha hagyjuk, hogy a másik éljen — mit tesz az emberrel (vagy szörnnyel), ha folyamatosan áldozatokat kell hoznia, ha nap mint nap a saját morális határait feszegeti.. Ez a könyv számomra egyszerre volt gyönyörű és fájdalmas — egy lassú, komor dallam, ami még sokáig bennem maradt az utolsó oldal után is.

A szörnyek a szörnyű tettekből születtek. Ám itt a szörnyű tettek a szörnyű következmények nélkül mentek végbe. Úgy tűnt, az egyetlen következmény maga a szörny volt, amely visszanyelte magába az erőszakot, és semmit nem hagyott hátra, csak holttesteket.

Egy kegyetlen dal vs. Egy sötét duett – két város, két hangulat, egy fájdalmas utazás

Amikor először olvastam az Egy kegyetlen dalt, teljesen magával ragadott a világ ötlete: egy város, ahol a bűn szó szerint szörnyeket szül. Imádtam, ahogy Kate és August útjai összefonódtak, ahogy két teljesen különböző ember (és nem ember) kénytelen együtt túlélni egy olyan helyen, ahol a jó és rossz határa folyamatosan elmosódik. Az első kötet izgalmas, feszült és sodró volt — tele felfedezésekkel, árulásokkal, és azokkal a pillanatokkal, amikor az ember egyszerre fél és kíváncsi a következő oldalra.

Aztán eljött az Egy sötét duett. És hirtelen minden ismerős lett, mégis idegen. A város már nem újdonság, hanem egy csatatér, ahol a remény inkább árnyék, mint fény. Kate és August is teljesen más emberek, mint akiket megismertem: a fiatal, dacos, kicsit makacs lányból magányos vadász lett, a bizonytalan, ártatlan Augustból pedig vezető, aki napról napra küzd, hogy ne veszítse el azt a kevés emberi mivoltát, ami maradt.

Míg az Egy kegyetlen dal a kapcsolatuk és a világuk felépítéséről szólt, az Egy sötét duett inkább arról mesél, hogy a döntéseknek következménye van — és ezek a következmények ritkán kegyesek. Az első rész lendületes, akciódús, sok helyen még könnyedebb is, a második viszont lassabban építkező, súlyosabb, érzelmileg pusztító.

A két könyv egymás tükörképei:

• Az első a kezdet — reménnyel, kíváncsisággal, és a lehetőséggel, hogy talán van kiút.

• A második a vége — ahol már nem arról van szó, hogy ki győz, hanem hogy ki éli túl, és milyen áron.

Amikor becsuktam az Egy sötét duett utolsó oldalát, nem éreztem győzelmet, és nem is vártam tőle. Csak azt, hogy egy történet, ami a szörnyekről és emberekről szólt, végül bebizonyítsa: néha a legnagyobb szörnyek mi magunk vagyunk. És ezt Schwab kegyetlenül, de gyönyörűen mutatta meg.

Olvass tovább!

Abby Jimenez - Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne merj szeretni

Kedves Naplóm!

Már régebben befejeztem Abby Jimenez - Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne merj szeretni című könyvét és valamikor a 3/4-nél jártam, amikor szembesültem a ténnyel, hogy ez egy 3. kötet - igaz nem függnek össze, vagy legalábbis azt hiszem, hogy nincs összefüggés közöttük, de akkor is. Mivel nagyon sokan dicsérték meg az írónőtől az Átkozottul szeretlek című regényét, én pedig találkoztam ezzel a kötettel a Lidl polcain, gondoltam, hogy ha egyik jó, talán a másik is. Nem gondoltam a legjobban vagy épp a legrosszabbkor talált meg a könyv, de azért végig szenvedtem. Én, aki ha kicsit is unja a könyvet, akkor berakja a DNF temetőbe.

Persze hazudnék, ha nem úgy indultam volna neki, hogy juj de jó kis szerelmes sztori lesz, most erre van szükségem és amúgy is a témájából kiindulva is izgalmas lesz. Egy ideig az is volt, de szerintem a könyv felénél kezdett idegesíteni az egyik főkarakter majd azután a másik ... szóval igen, jöjjön egy nem túl spoiler mentes ajánló a részemről.

SPOILER! SPOILER! SPOILER! SPOILER! SPOILER! SPOILER!

Már önmagában a cím is baromi hosszú és nem sikerült megjegyezzem. De pont emiatt is olyannak éreztem, hogy juj, valamit tuti tartogat ez a könyv, hogy nem lett valami frappáns-rövid címe és inkább ezt kapta.

Mondjuk jók voltak a párbeszédek, vicces volt a lány és emiatt nagyon szerettem, de aztán már sok volt a "megfogok halni"-ból.

– Én nem hiszek abban, hogy léteznek lelki társak – csattant fel Adrian.
A homlokomat ráncoltam.
– Hát, az én apám meg a lejárati szavatosságban nem hisz, de attól az még létezik.

Adott egy női főszereplő, akinek sanyarú gyerekkora volt, meghalt az édesanyja, a nővére és a másik tehója pedig drogfüggő. Meg persze van még más is a családban, de ők a legkisebb probléma talán. Az apja kényszeres gyűjtögető és amúgy is neki is megvan a maga baja. A drogos tesónak kisbabája születik majd egy szép délutánon otthagyja a nővérénél, hogy vigyázzon rá ... kb amíg fel nem nő. Nem kell neki, meg amúgy is, jó helyen lesz, családban marad. Igen ám de főhősnőnk egy ritka genetikai betegségben szenved, amire nincs a világon gyógymód és emiatt nem fog tudni a kislány nevelőanyja lenni.

Aztán képbe kerül a férfi főszereplőnk (Isten Hasizma - khm, ja ez megmaradt, de, hogy mi volt a neve, nem tudom.) Szóval ők szomszédok és nyilván minden nő (és valószínűleg férfi) bele van zúgva emberünkbe a lépcsőházon belül. Ők így egy atrocitás keretein belül, miszerint a gyerek sokáig és hangosan sír ... összeismerkednek és barátokká válnak, aminek következtében nem fogjátok elhinni, de:

• egyikük sem látja, hogy a másik a történet haladtával de ODA ÉS VISSZA lesz a másikért.
• gondolatban már mindketten lefeküdtek egymással, de a barátság kárára menne, ha felhoznák akár csak beszédtémának.
• nagy küzdelmek és érzelmi hovatovábbok végén aztán egymásra találnak. 

Nem gondoltátok volna, nem igaz? Bevallom, nem voltam jó olvasó, mert a könyv felétől, mikor már rajtuk kívül mindenki is mondta/látta, hogy mi a szitu, én ebbe beleuntam és elkezdtem átlapozni és csak bele-bele olvastam, mert érdekelt a vége, hogy most akkor a csaj megfog halni vagy sem?! Szóval nem tudom mikor volt történetileg az áttörés, hogy végre valahára egymásra leltek, egyszer csak már azt olvastam, hogy megy a füllesztő és világon a legjobb keksz jelenet. De nem lapoztam vissza, hogy mi vezetett végre odáig, csak nyugtáztam, hogy végre megtörtént. 

Olyan megnyugtató hatással bírt az érintése, mint egy gyengéd suttogás az üvöltő léleknek.

Nyilván az ügyvédúr a munkájára nem tud koncentrálni, annyira szerelmes. A csoda utazó blogger csaj meg csak arról beszél, hogy nincs sok hátra, élvezzék ki stb. De valahogy emberünknek nem esik le, hogy bár erről beszél / nem beszél élete szerelme folyamatosan ... egyszer csak leesik neki, hogy ja, hogy azért akarja a kislány örnkbeadni és nem ő fogja örökbefogadni. Na itt elindul akkor a harc, hogy járjon kezelésekre, amik vagy segítenek de leginkább nem. A csaj nem akar, a srác nem akarja, hogy hamar meghaljon, amennyire lehet ki akarja húzni vele, mert hát nem így tervezte... de végül szakítanak, mert ez az egész igen-nem vívódás az agyukra megy. Ami egyébként jogos, hogy a csaj nem akarja kórházban lehúzni a hátralevő életét és inkább fogja meg a sörömet játszik. Én is utaznék. Ahogy azt is megértem, hogy a másik fél szeretné, hogy mégis mindent megtegyenek azért, hogy több idejük legyen. 

Mivel már alapból lespoilereztem sok mindent, így csak jelzem, hogy a végére megjön a pali esze. Ő fogja örökbefogadni a kislányt, hiszen pelenkázta, etette, nyugtatta egész évben szóval szinte az apja, de tényleg. Majd utána ered Vanessának (eszembe jutott a csaj neve, haha) és végül újra robban a szerelem, mindenki szuper boldog és kiderül, hogy NEM FOG MEGHALNI, mert nem is hordozza azt a betegséget csak kb idegbecsípődése volt és azért volt gyenge a keze, amit a betegségre fogott minden vizsgálat nélkül. Úgyhogy aki elakarta olvasni és most ide a végére ért, megspóroltam neki pár oldalt. 

Amúgy cuki is lehetne, csak túl volt húzva a "nem hiszem hogy bejövök neki" rész, aztán a "de nem halhatsz meg még - de meg fogok" rész és emiatt lapoztam át. Egyébként lehet, hogy az Átkozottul szeretlek jobb. Majd egyszer talán elolvasom.

Olvass tovább!

Jeneva Rose - Eltemetett igazság

Kedves Naplóm!

Befejeztem Jeneva Rose - Eltemetett igazság című krimi/thriller regényét és azt kell mondanom, hogy jól szórakoztam. Rendesen izgultam, hogy mi/ki fog ebből kijönni! Igaz, az én korosztályom Agatha Christie regényeken nőtt fel így volt egy sejtésem a könyv azon részétől, hogy apa nem akarja elárulni, hogy mi történt... hogy valaki olyan lesz, akire tippeltem is, de spoiler mentesen egyelőre ennyi előzetesen!

Köszönöm a Librinek ezt a recenziós csoda példányt, hogy az első különleges kiadásukkal megtiszteltek.

A halál emlékeztet bennünket arra, hogy az élet véges, és egy nap a mi időnk is eljön. Ilyenkor megállunk egy pillanatra, és tudomásul vesszük a mulandóság tényét, megadjuk neki a kellő tiszteletet, hogy aztán újra szétreppenjünk a világban, mint egy haldokló pitypang magvai.

Azt hiszem ennek a műfajnak is helyet kell szorítanom a szívembe és ha eddig néhanap, most inkább többször, de forgatnom kellene ezen regényeket. Tényleg, kifejezetten felüdülés volt olvasni a sok romkom meg fantasy után. 

Történetünk egy igen kevés lélekszámot számláló városkában játszódik. Szerepel benne három testvér és négy szemszög. Beth, Nicole és Michael szemszögéből olvashatunk a történésekről illetve az akkor már elhunyt édesanyjuk régmúlt visszaemlékezését, mint 4. váltást, akinek ugyan ritkábban fordul elő a "saját része", de annál nagyobbat üt a történet szempontjából.

Amikor Laurát elviszi a rák, a három testvér újra találkozik. Nem jó szájízzel vannak egymás iránt, hiszen a legidősebb Beth szerint őt illet "minden", hiszen ő volt az anyjukkal haláláig és gondozta, míg a másik kettő felé se nézett és mert Nicole egy drogfüggő, Michael pedig ugyan úgy elhagyta őket (és Kaliforniába költözött), mint hét évvel korábban az apjuk. 

Míg mindannyian küzdenek a gyásszal, a maguk módján, úgy halad a történet afelé, hogy megtaláljanak egy kazettát, aminek nem is kellett volna rögzítésre kerülnie. Az apjuk, az anyjuk és egy kislány holtteste.

Igaz, ha krimiken nő fel az ember, mert "anya polcáról" csak azt tudta gyerekként elcsenni, akkor aránylag hamar lesznek érzései azzal kapcsolatban, hogy ki volt a gyilkos. Ahogy nekem is volt megérzésem, hogy ki nem lehetett, illetve még a történet befejezése előtt az is megfogalmazódott bennem, akiről végül kiderült, hogy ő az... hogy Ő Az!

Ahogy pakolják össze a holmikat, takarítják ki a régi emlékeket a pókhálós egykori otthonukból, úgy lesz a történet is egyre komolyabb, hiszen mindenki a saját démonjaival küzd közben és szeretnének rájönni, hogy vajon mi történhetett sok-sok évvel korábban, amiről a felvétel is tanúskodik. Mert a világ nem fekete vagy fehér.

SPOILER KÖVETKEZIK! SPOILER KÖVETKEZIK! SPOILER KÖVETKEZIK!

Ugyan melyik gyerek hinné el, hogy az apja képes megölni a szembeszomszéd lányát majd minden gond nélkül élni tovább az életét? 

Szerintem én se törődnék bele a ténybe, ha valaki ezzel állna elő, még ha valamilyen "bizonyítékom" van is arra, hogy megtörténhetett. Én hinnék az apukámnak, hogy nem ő tette.

Laura a feleség is bízott, hitt a férjének, de az életük akkor is kisiklott az addigi boldog, családi-szeretetteljes idillből. 

Ahogy telt az idő, úgy lett a napnál is világosabb, hogy a három testvér a legszívesebben egymást ölné meg, mert mindenki fújt valamiért a másikra. Bethről tudjuk, hogy főleg a féltékenység, hogy a legkisebbnek mindene megvolt mindig és belőle lett is valaki. Nicole nyilván azért mindenki másra, mert lecsúszott és emiatt utálta magát, azt hogy gyenge, de azért a többieket, hogy nem segítettek rajta... vagy legalábbis, hogy nem hittek benne, hogy képes lehet letenni. Ami az ő esetében már tényleg valid dolog, viszont a sztori végére neki is legalább Happy End lesz!

Aztán ott van Michael, a legkisebb és legsikeresebb, akiről végül kiderül, hogy egy agresszív és valóban a gyilkos. Aki nem csak egy de több emberrel is végzett hirtelen felindulásból. Ahogy ezt akkor is tette gyerekként és azért jött vissza, hogy ez a titok örökre eltemetve maradjon. De a hajthatatlan Nicole és Beth, akik mindketten más ürügyből, de meg akarták tudni az igazságot, nos nem biztos, hogy erre számítottak. Az anyjuk a haláláig nem mondta el senkinek ezt a rémes titkot, de egy levélben több bizonyítékkal egyetemben megírta, amit persze csak az utolsóutáni pillanatban és azt is relatív véletlen tudtak meg. De minden jó, ha jó a vége elven a gyilkos elnyerte méltó büntetését és nem csak szimplán "meghalt", az olyan snassz lett volna a lányok élete pedig végre jó mederbe sodródott.

Tetszett az írónő írásmódja, a párbeszédek is nagyon életszagúak voltak. Szerintem fogok még tőle olvasni, talán a könyvhéten ki is választom tőle a következőt.

Olvass tovább!