V.E. Schwab - Egy sötét duett (Verity szörnyei II.)

Kedves Naplóm!

Már nagyon rég befejeztem V.E. Schwab Verity duológiájának befejező részét... de még nem vitt rá a lélek, hogy írjak róla. Számomra egy érzelmi hullámvasút volt — de nem a vidámparkos, sikítozós fajta, hanem az a lassan ereszkedő, gyomorszorító menet, amikor tudod, hogy valami elkerülhetetlenül fájni fog.

A veszekedés növekvő hangerővel kezdődött újra. August lehunyta a szemét. A zaj… kaotikus volt. A helyzet is kaotikus volt. Az emberiség is kaotikus volt.

 

Már az első oldalakon érződik, hogy ez a történet sokkal sötétebb, felnőttebb és könyörtelenebb, mint az első kötetben. Az időugrás miatt Kate és August karakterei jóval keményebbek és kiégettebbek, mintha mindkettejükből kitépték volna a naivitás utolsó szilánkját is. August már nem csupán a félénk fiú, aki két világ között vergődik — most vezetőként kell rendet tartania, miközben saját szörnyi oldalát próbálja kordában tartani. Kate magányos vadászként él, távol mindentől, amit valaha fontosnak tartott, és közben saját démonaival vívja a harcát  — meg azzal, aki beköltözött a fejébe.

A regény egyik legerősebb vonása, hogy Schwab nem fél kegyetlenül bánni a karaktereivel — és velünk olvasókkal sem. Nincs igazi happy end-érzet, mert ez a világ egyszerűen nem enged boldog lezárást. A végkifejlet brutális, mégis méltó, mert pontosan illeszkedik ahhoz a történethez, amit már az első kötetben elkezdett mesélni.

Ami különösen tetszett, az az érzelmi mélység. Itt már nem a világ felfedezése a cél — mi ismerjük a szabályokat, tudjuk, honnan jönnek a Sunai-k és Corsai-k, és mit jelent a bűn árnyékában élni., hanem annak megmutatása, hogy a jó szándék is képes pusztítani, hogy a béke ára sokszor túl magas, és hogy néha a legnagyobb áldozat nem a saját életünk feladása, hanem az, ha hagyjuk, hogy a másik éljen — mit tesz az emberrel (vagy szörnnyel), ha folyamatosan áldozatokat kell hoznia, ha nap mint nap a saját morális határait feszegeti.. Ez a könyv számomra egyszerre volt gyönyörű és fájdalmas — egy lassú, komor dallam, ami még sokáig bennem maradt az utolsó oldal után is.

A szörnyek a szörnyű tettekből születtek. Ám itt a szörnyű tettek a szörnyű következmények nélkül mentek végbe. Úgy tűnt, az egyetlen következmény maga a szörny volt, amely visszanyelte magába az erőszakot, és semmit nem hagyott hátra, csak holttesteket.

Egy kegyetlen dal vs. Egy sötét duett – két város, két hangulat, egy fájdalmas utazás

Amikor először olvastam az Egy kegyetlen dalt, teljesen magával ragadott a világ ötlete: egy város, ahol a bűn szó szerint szörnyeket szül. Imádtam, ahogy Kate és August útjai összefonódtak, ahogy két teljesen különböző ember (és nem ember) kénytelen együtt túlélni egy olyan helyen, ahol a jó és rossz határa folyamatosan elmosódik. Az első kötet izgalmas, feszült és sodró volt — tele felfedezésekkel, árulásokkal, és azokkal a pillanatokkal, amikor az ember egyszerre fél és kíváncsi a következő oldalra.

Aztán eljött az Egy sötét duett. És hirtelen minden ismerős lett, mégis idegen. A város már nem újdonság, hanem egy csatatér, ahol a remény inkább árnyék, mint fény. Kate és August is teljesen más emberek, mint akiket megismertem: a fiatal, dacos, kicsit makacs lányból magányos vadász lett, a bizonytalan, ártatlan Augustból pedig vezető, aki napról napra küzd, hogy ne veszítse el azt a kevés emberi mivoltát, ami maradt.

Míg az Egy kegyetlen dal a kapcsolatuk és a világuk felépítéséről szólt, az Egy sötét duett inkább arról mesél, hogy a döntéseknek következménye van — és ezek a következmények ritkán kegyesek. Az első rész lendületes, akciódús, sok helyen még könnyedebb is, a második viszont lassabban építkező, súlyosabb, érzelmileg pusztító.

A két könyv egymás tükörképei:

• Az első a kezdet — reménnyel, kíváncsisággal, és a lehetőséggel, hogy talán van kiút.

• A második a vége — ahol már nem arról van szó, hogy ki győz, hanem hogy ki éli túl, és milyen áron.

Amikor becsuktam az Egy sötét duett utolsó oldalát, nem éreztem győzelmet, és nem is vártam tőle. Csak azt, hogy egy történet, ami a szörnyekről és emberekről szólt, végül bebizonyítsa: néha a legnagyobb szörnyek mi magunk vagyunk. És ezt Schwab kegyetlenül, de gyönyörűen mutatta meg.