Rebecca Ross - A megbűvölt folyó

Kedves Naplóm!

Még a @girlz.in.chapters júliusi találkozójára választottuk ezt a könyvet és bár nem akartunk fantasyba nyúlni, mégis sikerült. Egy kicsit mesélek is a vegyes érzéseimről Rebecca Ross - A megbűvölt folyó című regényével kapcsolatban.

A kezünk ugyanúgy tud lopni, ahogyan adni is. Árthatunk vele másoknak, de vigaszt is nyújthatunk. Okozhatunk sérüléseket és gyilkolhatunk, vagy gyógyíthatunk és megmenthetünk másokat.

Egy sziget, ahol a szél is mesél

Amikor először megláttam A megbűvölt folyó borítóját, tudtam, hogy ez a könyv kell. Nem titok, hogy akkor is megvettem volna, ha nem ezt a könyvet olvassuk el.

A történet Cadence szigetére visz, ahol minden apró rezdülésnek jelentősége van. Itt a dalok nemcsak a szívet szólítják meg, hanem a szellemeket is. A kendők nem csupán díszek, hanem védelmezők, és a pletykák – mintha magától értetődő lenne – a szél szárnyán szállnak.

Jack tíz év után tér vissza ide, egykori otthonába, ahol Adaira – gyerekkori riválisa vár rá és együtt kell megoldania több eltűnt kislány rejtélyét. A közös munka azonban nemcsak a titkokat hozza felszínre, hanem a múlt sebeit, a ki nem mondott szavakat, és azt a feszültséget is, ami talán sosem múlt el igazán kettejük között. Adaira karaktere számomra túl volt misztifikálva, hiszen kaptunk egy tökös vezetőnek született lányt, aki még maga sem érezte úgy, hogy erre az útra lépne, mégis megteszi, ha kell. Ez a kettősség teljes mértékben átjött és emiatt nem tudtam hovatenni. Bizonytalan volt meg nem is. 

Ez nem az a könyv, amit egy kávé mellett egy délután alatt felfalsz. Nekem egy hónap volt, mire kiolvastam, bár tény, hogy időm se sok volt éppen. A megbűvölt folyó inkább olyan, mint egy lassan kibomló dallam: először csak finoman szól, aztán észrevétlenül körbefon, és amikor véget ér, egy darabja benned marad. De a kötet második felétől, amikor már nem a világ megismerése volt a fő célja az írónőnek, akkor faltam. A történet nem siet – hagy időt, hogy megszeresd a szereplőket, hogy ismerőssé váljon a part menti szél, hogy lásd a ködben a sziget körvonalait.

A karakterek mind életre kelnek: Jack bizonytalansága, Adaira eltökéltsége, Sidra melegszívű bölcsessége, Torin hallgatag ereje – mind-mind úgy épülnek egymásra, mint a tenger hullámai. A romantika finoman van jelen, nem tolakszik, hanem lassan, szinte észrevétlenül nő ki a történetből.

Amiért szerettem:

A hangulat szinte tapintható – éreztem a sós levegőt, hallottam a dallamokat. A világépítés gazdag és mégis lírai.

Tényleg, imádtam, hogy olyan szintű részletgazdaság jellemezte a könyvet, hogy ott voltam. Az orromban éreztem a sós levegőt, ahogy a fa indája rátekeredik a lábamra és a Víz szellemének érdes tapintását. Egyszóval zseniális volt!

Nem csak a főszereplők, hanem a mellékszereplők története is érdekes.

Bevallom Sidra és Torin történeti szála sokkal jobban megérintett és érdekelt, mint maga Jack és Adaira vonala. Talán csak az anyai nézetek miatt éreztem így, lehet, hogy jobban tetszett az a felállás, ahol a férfi férfiasabb (értsd: a könyvben Jack a főszereplő elég bizonytalan, relatív félénk - bár ez jól fejlődött, egy zenész abban a korban, amikor kovácsok és harcosok is léteztek na. Plusz Adaira keménysége sem tetszett, de azt fentebb már írtam miért.) — Ellenben Torin fejlődése csillagos ötös lett. Szerettem, hogy ez az erős férfi, aki életét adná a szigetért és akiket véd megtörik és rájön olyan dolgokra, hogy attól, ha fél önmagától és félti a családját még nem lesz gyenge. Ebben van egy kis "jóútra térő rosszfiú zsáner", még ha valójában ő nem is rosszfiú.

Ami miatt nem mindenkinek való:

• A tempó lassú – nagyon lassú.

• A mágia rendszere inkább érzés, mint racionális szabályrendszer.

Én annak idején azt hittem, hogy az otthon az egyszerűen egy hely. Négy fal, ami éjjelente körülvesz, amíg alszol. De tévedtem. Az otthon nem egy hely. Az otthont emberek jelentik. Együtt lenni azokkal, akiket szeretsz. Sőt, talán még azokkal is, akiket gyűlölsz.

Amikor becsuktam, kicsit úgy éreztem, Cadence valahol tényleg létezik – és ha nagyon figyelek, talán meghallom a sziget dalát a szélben.

Olvass tovább!

V.E. Schwab - Egy sötét duett (Verity szörnyei II.)

Kedves Naplóm!

Már nagyon rég befejeztem V.E. Schwab Verity duológiájának befejező részét... de még nem vitt rá a lélek, hogy írjak róla. Számomra egy érzelmi hullámvasút volt — de nem a vidámparkos, sikítozós fajta, hanem az a lassan ereszkedő, gyomorszorító menet, amikor tudod, hogy valami elkerülhetetlenül fájni fog.

A veszekedés növekvő hangerővel kezdődött újra. August lehunyta a szemét. A zaj… kaotikus volt. A helyzet is kaotikus volt. Az emberiség is kaotikus volt.

 

Már az első oldalakon érződik, hogy ez a történet sokkal sötétebb, felnőttebb és könyörtelenebb, mint az első kötetben. Az időugrás miatt Kate és August karakterei jóval keményebbek és kiégettebbek, mintha mindkettejükből kitépték volna a naivitás utolsó szilánkját is. August már nem csupán a félénk fiú, aki két világ között vergődik — most vezetőként kell rendet tartania, miközben saját szörnyi oldalát próbálja kordában tartani. Kate magányos vadászként él, távol mindentől, amit valaha fontosnak tartott, és közben saját démonaival vívja a harcát  — meg azzal, aki beköltözött a fejébe.

A regény egyik legerősebb vonása, hogy Schwab nem fél kegyetlenül bánni a karaktereivel — és velünk olvasókkal sem. Nincs igazi happy end-érzet, mert ez a világ egyszerűen nem enged boldog lezárást. A végkifejlet brutális, mégis méltó, mert pontosan illeszkedik ahhoz a történethez, amit már az első kötetben elkezdett mesélni.

Ami különösen tetszett, az az érzelmi mélység. Itt már nem a világ felfedezése a cél — mi ismerjük a szabályokat, tudjuk, honnan jönnek a Sunai-k és Corsai-k, és mit jelent a bűn árnyékában élni., hanem annak megmutatása, hogy a jó szándék is képes pusztítani, hogy a béke ára sokszor túl magas, és hogy néha a legnagyobb áldozat nem a saját életünk feladása, hanem az, ha hagyjuk, hogy a másik éljen — mit tesz az emberrel (vagy szörnnyel), ha folyamatosan áldozatokat kell hoznia, ha nap mint nap a saját morális határait feszegeti.. Ez a könyv számomra egyszerre volt gyönyörű és fájdalmas — egy lassú, komor dallam, ami még sokáig bennem maradt az utolsó oldal után is.

A szörnyek a szörnyű tettekből születtek. Ám itt a szörnyű tettek a szörnyű következmények nélkül mentek végbe. Úgy tűnt, az egyetlen következmény maga a szörny volt, amely visszanyelte magába az erőszakot, és semmit nem hagyott hátra, csak holttesteket.

Egy kegyetlen dal vs. Egy sötét duett – két város, két hangulat, egy fájdalmas utazás

Amikor először olvastam az Egy kegyetlen dalt, teljesen magával ragadott a világ ötlete: egy város, ahol a bűn szó szerint szörnyeket szül. Imádtam, ahogy Kate és August útjai összefonódtak, ahogy két teljesen különböző ember (és nem ember) kénytelen együtt túlélni egy olyan helyen, ahol a jó és rossz határa folyamatosan elmosódik. Az első kötet izgalmas, feszült és sodró volt — tele felfedezésekkel, árulásokkal, és azokkal a pillanatokkal, amikor az ember egyszerre fél és kíváncsi a következő oldalra.

Aztán eljött az Egy sötét duett. És hirtelen minden ismerős lett, mégis idegen. A város már nem újdonság, hanem egy csatatér, ahol a remény inkább árnyék, mint fény. Kate és August is teljesen más emberek, mint akiket megismertem: a fiatal, dacos, kicsit makacs lányból magányos vadász lett, a bizonytalan, ártatlan Augustból pedig vezető, aki napról napra küzd, hogy ne veszítse el azt a kevés emberi mivoltát, ami maradt.

Míg az Egy kegyetlen dal a kapcsolatuk és a világuk felépítéséről szólt, az Egy sötét duett inkább arról mesél, hogy a döntéseknek következménye van — és ezek a következmények ritkán kegyesek. Az első rész lendületes, akciódús, sok helyen még könnyedebb is, a második viszont lassabban építkező, súlyosabb, érzelmileg pusztító.

A két könyv egymás tükörképei:

• Az első a kezdet — reménnyel, kíváncsisággal, és a lehetőséggel, hogy talán van kiút.

• A második a vége — ahol már nem arról van szó, hogy ki győz, hanem hogy ki éli túl, és milyen áron.

Amikor becsuktam az Egy sötét duett utolsó oldalát, nem éreztem győzelmet, és nem is vártam tőle. Csak azt, hogy egy történet, ami a szörnyekről és emberekről szólt, végül bebizonyítsa: néha a legnagyobb szörnyek mi magunk vagyunk. És ezt Schwab kegyetlenül, de gyönyörűen mutatta meg.

Olvass tovább!