Kővágó Sára könyveihez eleve bizalommal nyúlok. Van bennük valami következetes figyelem az emberi belső folyamatok iránt, ami miatt olvasás közben nem érzem azt, hogy siettetni akarnának vagy elmagyaráznák helyettem, mit kellene éreznem. A Ha elszámolok tízig… is ebbe a sorba illeszkedik, és talán pont ezért tudott ennyire közel kerülni hozzám.
Brooke úgy érkezett az életembe, mint egy tornádó. Mindent felforgatott. Eltüntette a magányom, és mozgásra bírta a szívemet, ami akkor már csak a puszta létfenntartásáért működött. Azóta van célja a reggeleknek, a nappaloknak és minden egyes átkozott percnek, amit benne tölt.
A főszereplő számomra nem egy karakter volt, akit kívülről kell figyelni, hanem egy állapot megfogalmazása. Az a bizonytalanság, amikor az ember érzi, hogy valami elcsúszott, de még nem tudja pontosan megmondani, hol és miért. Amikor már nem működik ugyanaz a hozzáállás, mint korábban, de az sem világos, mi jöhetne helyette. A könyv ezt az átmenetet mutatja meg, sokszor egészen hétköznapi helyzeteken keresztül, minden különösebb dramatizálás nélkül.
Ami különösen erős benne, az az önreflexió természetes jelenléte. Nem tudatos önvizsgálatként jelenik meg, nem cél vagy elhatározás formájában, hanem kényszerű figyelemként. A főszereplő nem azért kezd el magára figyelni, mert fejlődni szeretne, hanem mert már nem tudja ugyanazzal a figyelmetlenséggel folytatni az életét, mint addig. A kérdések, amelyek felmerülnek benne, nem elméletiek: miért reagál így, miért halogat, miért marad csendben bizonyos helyzetekben, és mit véd ezzel valójában.
Ehhez kapcsolódva külön értékeltem, hogy a könyv teret ad annak, hogy a gyógyulás vagy az önmagunkhoz való közeledés nem feltétlenül beszéden keresztül történik. A terápiás lovaglás jelenléte ezt finoman, mégis egyértelműen mutatja meg: néha a bizalom, az együttműködés, a határok érzékelése előbb jelenik meg mozdulatokban és reakciókban, mint gondolatokban.
Jó volt újra olvasni korábbi könyv szereplőkről és tudni, hogy nem csak egyetlen könyv lapjain léteznek. Van múltjuk, van továbbélésük, és közben változnak is (nem árulom el, hogy kikkel találkozhattok benne, mert ez mindig bulis felfedezés!).
– És ha kell, – folytatom, a hangom rekedt a korábbi kiabálástól –, azzal töltöm az életem hátralévő részét, hogy ezt bebizonyítom neked. Megmutatom, milyen szerethető vagy. És ha százszor esel vissza, én százszor kihozlak belőle. Eddig egyedül kellett harcolnod. Most engedd meg, hogy én harcoljak érted. Mert megígértem – a szemébe nézek, és hagyom, hogy hozzám simuljon, tökéletesen, mintha egy szobrász egymáshoz faragott volna minket. Mert őt nekem teremtették, és engem neki. – Együtt! Ha kell ezerszer, de majd együtt elszámolunk tízig!
