Kristen Ciccarelli - Heartless Hunter (Szívtelen vadász I.)

Kristen Ciccarelli: Heartless Hunter — amikor a vadász és a boszorkány egymás tükörképei.

Vannak könyvek, amelyek nem csupán egy történetet mesélnek el, hanem hangulatot teremtenek. Illatot, színt, rezgést. A Heartless Hunter pontosan ilyen volt számomra — egyszerre sötét és kifinomult, vérvörös és aranyfényű, mint egy bálterem, ahol minden mosoly mögött árnyék lapul.

Amikor kézbe vettem, még nem sejtettem, hogy ennyire beszippant. A borító, a cím és a „witch hunter” motívum alapján valami klasszikus romantikus fantasyra számítottam, de hamar kiderült, hogy sokkal mélyebb, mint amire készültem.

Egy világ, ahol a vérnek ára van!

A történet egy különös, viktoriánus hangulatú világban játszódik, ahol a mágia tiltott, a boszorkányokat üldözik, és a társadalmi hierarchia kegyetlenül szoros keretek közé zárja az embereket. A gázlámpák fénye, a bálok csillogása és a titkok súlya együtt teremtik meg azt a fojtott, mégis varázslatos atmoszférát, ami végigkíséri a regényt.

Ebben a világban a mágia nem kecses vagy tündérmesébe illő — inkább nyers, fájdalmas és veszélyes. Vérrel működik, és minden használata következményekkel jár. Ez a részlet különösen tetszett: a varázslat itt nem menekülés, hanem teher, amiért fizetni kell.

Rune és Gideon – a fény és a sötét határán

A középpontban Rune Winters áll, aki nappal a társasági élet csillaga, éjszaka viszont a titokzatos Bíbormoly, aki a boszorkányok védelmezője. Kettős élete folyamatos feszültséget hordoz — minden mosolya mögött ott bujkál a félelem, hogy lelepleződik.

Vele szemben Gideon Sharpe, a Vérőrség kapitánya, aki minden erejével azon dolgozik, hogy elkapja a molyt — mit sem sejtve arról, hogy éppen őt üldözi, akit lassan megkedvel. Kettejük kapcsolata egy hosszú, lassan izzó párbaj. Vonzalom és gyanakvás keveredik benne, miközben egyikük sem meri kimondani, amit valójában érez.

A legjobban talán azt szerettem bennük, hogy nem egy idealizált szerelmi történet részesei, hanem két megtört ember, akik a saját meggyőződésükben próbálnak hinni — egészen addig, amíg a másik el nem bizonytalanítja őket.

A Heartless Hunter ereje az atmoszférában rejlik. Minden jelenet tele van feszültséggel — nem a gyors események miatt, hanem a kimondatlan érzések miatt, amik a sorok között vibrálnak. A szerző lassan, de biztosan húzza be az olvasót, miközben minden fejezet újabb titkot sejtet.

A romantikus szál nem harsány vagy túlzó. Inkább finom, fokozatosan épülő, amitől minden érintés és pillantás sokkal nagyobb súlyt kap. Ez a lassú égés az, amitől végül nehéz letenni a könyvet.

Ebben a történetben nincsenek igazi hősök vagy gonoszok. Minden szereplő a saját igazát követi, még ha ezzel másokat el is pusztít. Rune sem makulátlan megmentő, Gideon sem hidegvérű szörnyeteg. Inkább két ember, akik máshonnan indulnak, de ugyanazt keresik: a szabadságot, és önmaguk megértését.

A könyv végére azt éreztem, hogy ez a történet nem a szerelemről szól a szó romantikus értelmében, hanem az önazonosságról. Arról, hogy mennyire nehéz megmaradni annak, aki vagy, miközben a világ mindent megtesz, hogy elrejtsd magad.

A Heartless Hunter számomra nem csupán egy történet volt, hanem egy érzés. Egy emlékeztető arra, hogy a szerelem néha nem megváltás, hanem próbatétel — és hogy néha a legmélyebb sebeket nem a kardok, hanem a szavak ejtik.

Olvass tovább!

Diana Hunt - Prédák Háza

Kedves Naplóm!

Befejeztem Diana Hunt Prédák háza című könyvét, és azt kell mondanom, egyre jobban élvezem a magyar írók tollából születő történeteket. Évekkel ezelőtt még Vass Virágot és Tisza Katát olvastam éjjel-nappal, aztán valahogy eltűntek a magyar szerzős könyvek az életemből – vagy én nem találtam meg azokat, akik igazán megérintenek. Ez Kővágó Sára könyvei után változott meg bennem, és egyre inkább nyitok a hazai írók felé. Így került a kezembe Diana Hunt első kötete is.

Szerencsére nálunk a könyvtár szuperül működik: naprakész az új megjelenésekkel, és sok könyv már a megjelenés után 1–2 héttel kölcsönözhető. Van egy külön polc a friss sikerkönyveknek – idén megjelent, sokszínű válogatás, amit folyamatosan frissítenek. Őszintén, ezek mellett a könyvárak mellett lehet, hogy egyre gyakrabban fogok könyvtárba járni… A legjobb könyvek pedig, amik igazán „megfognak”, előbb-utóbb úgyis hazaköltöznek a polcomra.

„A bizalom halálos játék, ha mindenki álarcot visel.”

Rég nem olvastam olyan könyvet, ami ennyire beszippantott volna. A Prédák háza az a fajta történet, amit este még „csak egy fejezet” ígéretével nyitsz ki… aztán azon kapod magad, hogy hajnali kettő van, és még mindig olvasol.

A történet középpontjában Elizabeth áll, aki bekerül a különleges Carnivora Akadémiára – egy helyre, ami elsőre elit iskolának tűnik, valójában azonban tele van titkokkal, hazugságokkal és játszmákkal, amelyekből nincs menekvés. Egy nap furcsa üzenetet kap, és ezzel valami elindul: barátból ellenség lesz, a bizalom pedig fegyverré válik. A könyv lassan, szinte alattomosan építi a feszültséget. Az első fejezetekben csak sejtet, de mire észbe kapsz, már a történet sűrűjében vagy, és fogalmad sincs, kinek hihetsz.

Ami külön tetszett, hogy a karakterek nem tökéletesek. Elizabeth hibázik, néha naiv, néha makacs – de ettől lesz valóságos. Williamről pedig soha nem tudtam eldönteni, melyik oldalon áll, és ez a bizonytalanság végig ott motoszkált bennem.

A szereplők közül senki sem egyértelműen jó vagy rossz. Mindenki titkol valamit, hordoz egy sebet, és minden döntés mögött ott lapul egy múltbéli árnyék. Az írónő pontosan tudja, mikor kell elengedni egy részletet – mindig csak annyit mutat, hogy tovább akarj olvasni.

Talán pont ez teszi igazivá: hogy bármelyikünk lehetne Elizabeth helyében. És talán ez a könyv legijesztőbb kérdése: Te kiben bíznál, ha mindenki titkot rejtegetne?

A mellékszereplők közül sokan csupán árnyékok, de pont ettől működik a regény. A Carnivora Akadémia szinte élő organizmusként viselkedik: a falak között, de a karakterek között is érezhető a hatalmi hierarchia, a versengés és a kimondatlan félelem.

A romantikus szál nem rózsaszín köd, hanem feszültség, vágy és bizalmatlanság keveréke. Elizabeth és William kapcsolata az a fajta dinamikus, kiszámíthatatlan viszony, amit egyszerre imádsz és gyűlölsz olvasni. Nincs köztük semmi idill, csak a kimondatlan vágy és a hatalom finom játéka – ettől lesz minden pillanatuk nyugtalanítóan valóságos.

A Prédák háza nem csupán egy dark academia-történet vagy thriller – inkább egy pszichológiai játszma, ahol mindenki próbál túlélni. Nem mondom, hogy hibátlan: az eleje lassabban indul, és néha frusztráltam Elizabeth döntésein, de a végére minden összeállt, és csak ültem, hogy „oké, ezt most feldolgozom”.

Ha szereted a sötétebb hangulatú, titkokkal teli történeteket, ahol a karakterek emberiek, esendők és kiismerhetetlenek, akkor ez a könyv neked való.

Olvass tovább!

George Eliot - Mrs. Casaubon és a római út (Middlemarch II.)

Kedves Naplóm!

Befejeztem egy újabb könyvet a nyár folyamán és hoztam róla egy kis beszámolót, íme:

Egyszerre annyi sokat látok, de a felét sem értem. Az ember mindig olyan ostobának érzi magát ettől. Fáj, amikor valamit szépnek mondanak, én meg egyáltalán nem érzem annak. Így lehet vele a vak, amikor az égről mesél neki valaki.

George Eliot monumentális regényének második része (Mrs. Casaubon és a római út) újabb árnyalatokkal gazdagítja a Middlemarch világát, miközben három, látszólag külön futó, de mélyebb szinten mégis összekapcsolódó történetszálra összpontosít.

Az első ilyen szál Fred Vincy alakja köré épül. A fiatal, könnyelmű Fred sorsa egyfajta generációs tükör: miközben bizonytalansága, felelőtlensége és önkeresése sok bosszúságot okoz környezetének, mégis van benne valami őszintén emberi és szerethető. Eliot nem kíméli hősét, de nem is hagyja veszni – inkább megmutatja, hogy a gyengeség és a vágyak hogyan formálják az emberi jellemet.

Ezzel párhuzamosan Dr. Lydgate története egyfajta intellektuális-erkölcsi kihívást jelenít meg. Az új orvos hivatása iránti lelkesedése, friss szemlélete és szakmai hitvallása kontrasztban áll a városka megszokott orvosi gyakorlatával. Lydgate nemcsak szakmai reformer, hanem az emberi haladás képviselője is, akit a környezet hol kíváncsian, hol gyanakodva figyel. Ez a szál erősen társadalomkritikai éllel bír: Eliot az orvosi hivatás kapcsán a haladás és a konzervativizmus örök konfliktusát mutatja meg.

A rész talán legdrámaibb rétege Dorothea Casaubon római útja. A nászút, amelynek a romantikus beteljesülés helyszínének kellene lennie, valójában kiábrándító tapasztalat. A fiatal nő lelkesedése, spirituális és intellektuális törekvései ellentétben állnak férje, Casaubon hideg, szinte önző szellemiségével. A római környezet Eliotnál nem pusztán díszlet: a történelmi múlt, a monumentális épületek és a művészetek fensége mind azt hangsúlyozzák, hogy Dorothea vágyai nagyobbak és igazabbak, mint amit házassága képes betölteni.

Belső fény áradt ebből a mosolyból, a fiatalember finom bőre ragyogott tőle, a szemét is elérte, játszott arcának minden ívével és vonalával.

A három szál egymás mellett haladva az emberi élet különböző lehetőségeit és zsákutcáit jeleníti meg. Fred könnyelműsége, Lydgate eszménykeresése és Dorothea csalódása együtt rajzolják ki Eliot nagy kérdését: hogyan találhatja meg az ember a saját útját egy olyan világban, amely tele van társadalmi elvárásokkal, hagyományokkal és kompromisszumokkal?

Eliot prózája továbbra is mélyen elemző, sokszor ironikus, de mindig együttérző. A második rész után az olvasó egyszerre érzi magát elgondolkodtatva és megérintve: ezek a sorsok nemcsak a viktoriánus Anglia történetei, hanem az emberi lélek örök dilemmái.

Kinek ajánlom?
Ezt a kötetet mindazoknak szívesen ajánlom, akik szeretik a klasszikus irodalmat, és nyitottak a lassabb, mélyebb lélektani ábrázolásra. Eliot nemcsak történetet mesél, hanem karakterek belső világát és társadalmi dilemmáit bontja ki, ezért főleg azoknak való, akik élvezik a részletgazdag jellemrajzokat és a társadalomkritikai rétegeket. Ideális választás irodalomkedvelőknek, egyetemistáknak, vagy bárkinek, aki szeretne elmerülni a 19. századi Anglia intellektuális és érzelmi világában.

Köszönöm KNW kiadó a recenziós példányt, alig várom a következő részt! 

Végül is az igazi látás belülről jön; egy festmény viszont nem változik, és kitartóan visszabámul, lett légyen az bármilyen tökéletlen. Úgy érzem, hogy ez különösen a nők esetében van így. Egy festményen egy nő mintha csak egy színes és üres színes folt lenne! Hiába vársz, nem fog mozdulni, nem fog beszélni. Pedig minden nő máshogy veszi még a levegőt is, és pillanatról pillanatra változik.

Olvass tovább!

Rebecca Ross - A megbűvölt folyó

Kedves Naplóm!

Még a @girlz.in.chapters júliusi találkozójára választottuk ezt a könyvet és bár nem akartunk fantasyba nyúlni, mégis sikerült. Egy kicsit mesélek is a vegyes érzéseimről Rebecca Ross - A megbűvölt folyó című regényével kapcsolatban.

A kezünk ugyanúgy tud lopni, ahogyan adni is. Árthatunk vele másoknak, de vigaszt is nyújthatunk. Okozhatunk sérüléseket és gyilkolhatunk, vagy gyógyíthatunk és megmenthetünk másokat.

Egy sziget, ahol a szél is mesél

Amikor először megláttam A megbűvölt folyó borítóját, tudtam, hogy ez a könyv kell. Nem titok, hogy akkor is megvettem volna, ha nem ezt a könyvet olvassuk el.

A történet Cadence szigetére visz, ahol minden apró rezdülésnek jelentősége van. Itt a dalok nemcsak a szívet szólítják meg, hanem a szellemeket is. A kendők nem csupán díszek, hanem védelmezők, és a pletykák – mintha magától értetődő lenne – a szél szárnyán szállnak.

Jack tíz év után tér vissza ide, egykori otthonába, ahol Adaira – gyerekkori riválisa vár rá és együtt kell megoldania több eltűnt kislány rejtélyét. A közös munka azonban nemcsak a titkokat hozza felszínre, hanem a múlt sebeit, a ki nem mondott szavakat, és azt a feszültséget is, ami talán sosem múlt el igazán kettejük között. Adaira karaktere számomra túl volt misztifikálva, hiszen kaptunk egy tökös vezetőnek született lányt, aki még maga sem érezte úgy, hogy erre az útra lépne, mégis megteszi, ha kell. Ez a kettősség teljes mértékben átjött és emiatt nem tudtam hovatenni. Bizonytalan volt meg nem is. 

Ez nem az a könyv, amit egy kávé mellett egy délután alatt felfalsz. Nekem egy hónap volt, mire kiolvastam, bár tény, hogy időm se sok volt éppen. A megbűvölt folyó inkább olyan, mint egy lassan kibomló dallam: először csak finoman szól, aztán észrevétlenül körbefon, és amikor véget ér, egy darabja benned marad. De a kötet második felétől, amikor már nem a világ megismerése volt a fő célja az írónőnek, akkor faltam. A történet nem siet – hagy időt, hogy megszeresd a szereplőket, hogy ismerőssé váljon a part menti szél, hogy lásd a ködben a sziget körvonalait.

A karakterek mind életre kelnek: Jack bizonytalansága, Adaira eltökéltsége, Sidra melegszívű bölcsessége, Torin hallgatag ereje – mind-mind úgy épülnek egymásra, mint a tenger hullámai. A romantika finoman van jelen, nem tolakszik, hanem lassan, szinte észrevétlenül nő ki a történetből.

Amiért szerettem:

A hangulat szinte tapintható – éreztem a sós levegőt, hallottam a dallamokat. A világépítés gazdag és mégis lírai.

Tényleg, imádtam, hogy olyan szintű részletgazdaság jellemezte a könyvet, hogy ott voltam. Az orromban éreztem a sós levegőt, ahogy a fa indája rátekeredik a lábamra és a Víz szellemének érdes tapintását. Egyszóval zseniális volt!

Nem csak a főszereplők, hanem a mellékszereplők története is érdekes.

Bevallom Sidra és Torin történeti szála sokkal jobban megérintett és érdekelt, mint maga Jack és Adaira vonala. Talán csak az anyai nézetek miatt éreztem így, lehet, hogy jobban tetszett az a felállás, ahol a férfi férfiasabb (értsd: a könyvben Jack a főszereplő elég bizonytalan, relatív félénk - bár ez jól fejlődött, egy zenész abban a korban, amikor kovácsok és harcosok is léteztek na. Plusz Adaira keménysége sem tetszett, de azt fentebb már írtam miért.) — Ellenben Torin fejlődése csillagos ötös lett. Szerettem, hogy ez az erős férfi, aki életét adná a szigetért és akiket véd megtörik és rájön olyan dolgokra, hogy attól, ha fél önmagától és félti a családját még nem lesz gyenge. Ebben van egy kis "jóútra térő rosszfiú zsáner", még ha valójában ő nem is rosszfiú.

Ami miatt nem mindenkinek való:

• A tempó lassú – nagyon lassú.

• A mágia rendszere inkább érzés, mint racionális szabályrendszer.

Én annak idején azt hittem, hogy az otthon az egyszerűen egy hely. Négy fal, ami éjjelente körülvesz, amíg alszol. De tévedtem. Az otthon nem egy hely. Az otthont emberek jelentik. Együtt lenni azokkal, akiket szeretsz. Sőt, talán még azokkal is, akiket gyűlölsz.

Amikor becsuktam, kicsit úgy éreztem, Cadence valahol tényleg létezik – és ha nagyon figyelek, talán meghallom a sziget dalát a szélben.

Olvass tovább!

V.E. Schwab - Egy sötét duett (Verity szörnyei II.)

Kedves Naplóm!

Már nagyon rég befejeztem V.E. Schwab Verity duológiájának befejező részét... de még nem vitt rá a lélek, hogy írjak róla. Számomra egy érzelmi hullámvasút volt — de nem a vidámparkos, sikítozós fajta, hanem az a lassan ereszkedő, gyomorszorító menet, amikor tudod, hogy valami elkerülhetetlenül fájni fog.

A veszekedés növekvő hangerővel kezdődött újra. August lehunyta a szemét. A zaj… kaotikus volt. A helyzet is kaotikus volt. Az emberiség is kaotikus volt.

 

Már az első oldalakon érződik, hogy ez a történet sokkal sötétebb, felnőttebb és könyörtelenebb, mint az első kötetben. Az időugrás miatt Kate és August karakterei jóval keményebbek és kiégettebbek, mintha mindkettejükből kitépték volna a naivitás utolsó szilánkját is. August már nem csupán a félénk fiú, aki két világ között vergődik — most vezetőként kell rendet tartania, miközben saját szörnyi oldalát próbálja kordában tartani. Kate magányos vadászként él, távol mindentől, amit valaha fontosnak tartott, és közben saját démonaival vívja a harcát  — meg azzal, aki beköltözött a fejébe.

A regény egyik legerősebb vonása, hogy Schwab nem fél kegyetlenül bánni a karaktereivel — és velünk olvasókkal sem. Nincs igazi happy end-érzet, mert ez a világ egyszerűen nem enged boldog lezárást. A végkifejlet brutális, mégis méltó, mert pontosan illeszkedik ahhoz a történethez, amit már az első kötetben elkezdett mesélni.

Ami különösen tetszett, az az érzelmi mélység. Itt már nem a világ felfedezése a cél — mi ismerjük a szabályokat, tudjuk, honnan jönnek a Sunai-k és Corsai-k, és mit jelent a bűn árnyékában élni., hanem annak megmutatása, hogy a jó szándék is képes pusztítani, hogy a béke ára sokszor túl magas, és hogy néha a legnagyobb áldozat nem a saját életünk feladása, hanem az, ha hagyjuk, hogy a másik éljen — mit tesz az emberrel (vagy szörnnyel), ha folyamatosan áldozatokat kell hoznia, ha nap mint nap a saját morális határait feszegeti.. Ez a könyv számomra egyszerre volt gyönyörű és fájdalmas — egy lassú, komor dallam, ami még sokáig bennem maradt az utolsó oldal után is.

A szörnyek a szörnyű tettekből születtek. Ám itt a szörnyű tettek a szörnyű következmények nélkül mentek végbe. Úgy tűnt, az egyetlen következmény maga a szörny volt, amely visszanyelte magába az erőszakot, és semmit nem hagyott hátra, csak holttesteket.

Egy kegyetlen dal vs. Egy sötét duett – két város, két hangulat, egy fájdalmas utazás

Amikor először olvastam az Egy kegyetlen dalt, teljesen magával ragadott a világ ötlete: egy város, ahol a bűn szó szerint szörnyeket szül. Imádtam, ahogy Kate és August útjai összefonódtak, ahogy két teljesen különböző ember (és nem ember) kénytelen együtt túlélni egy olyan helyen, ahol a jó és rossz határa folyamatosan elmosódik. Az első kötet izgalmas, feszült és sodró volt — tele felfedezésekkel, árulásokkal, és azokkal a pillanatokkal, amikor az ember egyszerre fél és kíváncsi a következő oldalra.

Aztán eljött az Egy sötét duett. És hirtelen minden ismerős lett, mégis idegen. A város már nem újdonság, hanem egy csatatér, ahol a remény inkább árnyék, mint fény. Kate és August is teljesen más emberek, mint akiket megismertem: a fiatal, dacos, kicsit makacs lányból magányos vadász lett, a bizonytalan, ártatlan Augustból pedig vezető, aki napról napra küzd, hogy ne veszítse el azt a kevés emberi mivoltát, ami maradt.

Míg az Egy kegyetlen dal a kapcsolatuk és a világuk felépítéséről szólt, az Egy sötét duett inkább arról mesél, hogy a döntéseknek következménye van — és ezek a következmények ritkán kegyesek. Az első rész lendületes, akciódús, sok helyen még könnyedebb is, a második viszont lassabban építkező, súlyosabb, érzelmileg pusztító.

A két könyv egymás tükörképei:

• Az első a kezdet — reménnyel, kíváncsisággal, és a lehetőséggel, hogy talán van kiút.

• A második a vége — ahol már nem arról van szó, hogy ki győz, hanem hogy ki éli túl, és milyen áron.

Amikor becsuktam az Egy sötét duett utolsó oldalát, nem éreztem győzelmet, és nem is vártam tőle. Csak azt, hogy egy történet, ami a szörnyekről és emberekről szólt, végül bebizonyítsa: néha a legnagyobb szörnyek mi magunk vagyunk. És ezt Schwab kegyetlenül, de gyönyörűen mutatta meg.

Olvass tovább!

Abby Jimenez - Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne merj szeretni

Kedves Naplóm!

Már régebben befejeztem Abby Jimenez - Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne merj szeretni című könyvét és valamikor a 3/4-nél jártam, amikor szembesültem a ténnyel, hogy ez egy 3. kötet - igaz nem függnek össze, vagy legalábbis azt hiszem, hogy nincs összefüggés közöttük, de akkor is. Mivel nagyon sokan dicsérték meg az írónőtől az Átkozottul szeretlek című regényét, én pedig találkoztam ezzel a kötettel a Lidl polcain, gondoltam, hogy ha egyik jó, talán a másik is. Nem gondoltam a legjobban vagy épp a legrosszabbkor talált meg a könyv, de azért végig szenvedtem. Én, aki ha kicsit is unja a könyvet, akkor berakja a DNF temetőbe.

Persze hazudnék, ha nem úgy indultam volna neki, hogy juj de jó kis szerelmes sztori lesz, most erre van szükségem és amúgy is a témájából kiindulva is izgalmas lesz. Egy ideig az is volt, de szerintem a könyv felénél kezdett idegesíteni az egyik főkarakter majd azután a másik ... szóval igen, jöjjön egy nem túl spoiler mentes ajánló a részemről.

SPOILER! SPOILER! SPOILER! SPOILER! SPOILER! SPOILER!

Már önmagában a cím is baromi hosszú és nem sikerült megjegyezzem. De pont emiatt is olyannak éreztem, hogy juj, valamit tuti tartogat ez a könyv, hogy nem lett valami frappáns-rövid címe és inkább ezt kapta.

Mondjuk jók voltak a párbeszédek, vicces volt a lány és emiatt nagyon szerettem, de aztán már sok volt a "megfogok halni"-ból.

– Én nem hiszek abban, hogy léteznek lelki társak – csattant fel Adrian.
A homlokomat ráncoltam.
– Hát, az én apám meg a lejárati szavatosságban nem hisz, de attól az még létezik.

Adott egy női főszereplő, akinek sanyarú gyerekkora volt, meghalt az édesanyja, a nővére és a másik tehója pedig drogfüggő. Meg persze van még más is a családban, de ők a legkisebb probléma talán. Az apja kényszeres gyűjtögető és amúgy is neki is megvan a maga baja. A drogos tesónak kisbabája születik majd egy szép délutánon otthagyja a nővérénél, hogy vigyázzon rá ... kb amíg fel nem nő. Nem kell neki, meg amúgy is, jó helyen lesz, családban marad. Igen ám de főhősnőnk egy ritka genetikai betegségben szenved, amire nincs a világon gyógymód és emiatt nem fog tudni a kislány nevelőanyja lenni.

Aztán képbe kerül a férfi főszereplőnk (Isten Hasizma - khm, ja ez megmaradt, de, hogy mi volt a neve, nem tudom.) Szóval ők szomszédok és nyilván minden nő (és valószínűleg férfi) bele van zúgva emberünkbe a lépcsőházon belül. Ők így egy atrocitás keretein belül, miszerint a gyerek sokáig és hangosan sír ... összeismerkednek és barátokká válnak, aminek következtében nem fogjátok elhinni, de:

• egyikük sem látja, hogy a másik a történet haladtával de ODA ÉS VISSZA lesz a másikért.
• gondolatban már mindketten lefeküdtek egymással, de a barátság kárára menne, ha felhoznák akár csak beszédtémának.
• nagy küzdelmek és érzelmi hovatovábbok végén aztán egymásra találnak. 

Nem gondoltátok volna, nem igaz? Bevallom, nem voltam jó olvasó, mert a könyv felétől, mikor már rajtuk kívül mindenki is mondta/látta, hogy mi a szitu, én ebbe beleuntam és elkezdtem átlapozni és csak bele-bele olvastam, mert érdekelt a vége, hogy most akkor a csaj megfog halni vagy sem?! Szóval nem tudom mikor volt történetileg az áttörés, hogy végre valahára egymásra leltek, egyszer csak már azt olvastam, hogy megy a füllesztő és világon a legjobb keksz jelenet. De nem lapoztam vissza, hogy mi vezetett végre odáig, csak nyugtáztam, hogy végre megtörtént. 

Olyan megnyugtató hatással bírt az érintése, mint egy gyengéd suttogás az üvöltő léleknek.

Nyilván az ügyvédúr a munkájára nem tud koncentrálni, annyira szerelmes. A csoda utazó blogger csaj meg csak arról beszél, hogy nincs sok hátra, élvezzék ki stb. De valahogy emberünknek nem esik le, hogy bár erről beszél / nem beszél élete szerelme folyamatosan ... egyszer csak leesik neki, hogy ja, hogy azért akarja a kislány örnkbeadni és nem ő fogja örökbefogadni. Na itt elindul akkor a harc, hogy járjon kezelésekre, amik vagy segítenek de leginkább nem. A csaj nem akar, a srác nem akarja, hogy hamar meghaljon, amennyire lehet ki akarja húzni vele, mert hát nem így tervezte... de végül szakítanak, mert ez az egész igen-nem vívódás az agyukra megy. Ami egyébként jogos, hogy a csaj nem akarja kórházban lehúzni a hátralevő életét és inkább fogja meg a sörömet játszik. Én is utaznék. Ahogy azt is megértem, hogy a másik fél szeretné, hogy mégis mindent megtegyenek azért, hogy több idejük legyen. 

Mivel már alapból lespoilereztem sok mindent, így csak jelzem, hogy a végére megjön a pali esze. Ő fogja örökbefogadni a kislányt, hiszen pelenkázta, etette, nyugtatta egész évben szóval szinte az apja, de tényleg. Majd utána ered Vanessának (eszembe jutott a csaj neve, haha) és végül újra robban a szerelem, mindenki szuper boldog és kiderül, hogy NEM FOG MEGHALNI, mert nem is hordozza azt a betegséget csak kb idegbecsípődése volt és azért volt gyenge a keze, amit a betegségre fogott minden vizsgálat nélkül. Úgyhogy aki elakarta olvasni és most ide a végére ért, megspóroltam neki pár oldalt. 

Amúgy cuki is lehetne, csak túl volt húzva a "nem hiszem hogy bejövök neki" rész, aztán a "de nem halhatsz meg még - de meg fogok" rész és emiatt lapoztam át. Egyébként lehet, hogy az Átkozottul szeretlek jobb. Majd egyszer talán elolvasom.

Olvass tovább!

Jeneva Rose - Eltemetett igazság

Kedves Naplóm!

Befejeztem Jeneva Rose - Eltemetett igazság című krimi/thriller regényét és azt kell mondanom, hogy jól szórakoztam. Rendesen izgultam, hogy mi/ki fog ebből kijönni! Igaz, az én korosztályom Agatha Christie regényeken nőtt fel így volt egy sejtésem a könyv azon részétől, hogy apa nem akarja elárulni, hogy mi történt... hogy valaki olyan lesz, akire tippeltem is, de spoiler mentesen egyelőre ennyi előzetesen!

Köszönöm a Librinek ezt a recenziós csoda példányt, hogy az első különleges kiadásukkal megtiszteltek.

A halál emlékeztet bennünket arra, hogy az élet véges, és egy nap a mi időnk is eljön. Ilyenkor megállunk egy pillanatra, és tudomásul vesszük a mulandóság tényét, megadjuk neki a kellő tiszteletet, hogy aztán újra szétreppenjünk a világban, mint egy haldokló pitypang magvai.

Azt hiszem ennek a műfajnak is helyet kell szorítanom a szívembe és ha eddig néhanap, most inkább többször, de forgatnom kellene ezen regényeket. Tényleg, kifejezetten felüdülés volt olvasni a sok romkom meg fantasy után. 

Történetünk egy igen kevés lélekszámot számláló városkában játszódik. Szerepel benne három testvér és négy szemszög. Beth, Nicole és Michael szemszögéből olvashatunk a történésekről illetve az akkor már elhunyt édesanyjuk régmúlt visszaemlékezését, mint 4. váltást, akinek ugyan ritkábban fordul elő a "saját része", de annál nagyobbat üt a történet szempontjából.

Amikor Laurát elviszi a rák, a három testvér újra találkozik. Nem jó szájízzel vannak egymás iránt, hiszen a legidősebb Beth szerint őt illet "minden", hiszen ő volt az anyjukkal haláláig és gondozta, míg a másik kettő felé se nézett és mert Nicole egy drogfüggő, Michael pedig ugyan úgy elhagyta őket (és Kaliforniába költözött), mint hét évvel korábban az apjuk. 

Míg mindannyian küzdenek a gyásszal, a maguk módján, úgy halad a történet afelé, hogy megtaláljanak egy kazettát, aminek nem is kellett volna rögzítésre kerülnie. Az apjuk, az anyjuk és egy kislány holtteste.

Igaz, ha krimiken nő fel az ember, mert "anya polcáról" csak azt tudta gyerekként elcsenni, akkor aránylag hamar lesznek érzései azzal kapcsolatban, hogy ki volt a gyilkos. Ahogy nekem is volt megérzésem, hogy ki nem lehetett, illetve még a történet befejezése előtt az is megfogalmazódott bennem, akiről végül kiderült, hogy ő az... hogy Ő Az!

Ahogy pakolják össze a holmikat, takarítják ki a régi emlékeket a pókhálós egykori otthonukból, úgy lesz a történet is egyre komolyabb, hiszen mindenki a saját démonjaival küzd közben és szeretnének rájönni, hogy vajon mi történhetett sok-sok évvel korábban, amiről a felvétel is tanúskodik. Mert a világ nem fekete vagy fehér.

SPOILER KÖVETKEZIK! SPOILER KÖVETKEZIK! SPOILER KÖVETKEZIK!

Ugyan melyik gyerek hinné el, hogy az apja képes megölni a szembeszomszéd lányát majd minden gond nélkül élni tovább az életét? 

Szerintem én se törődnék bele a ténybe, ha valaki ezzel állna elő, még ha valamilyen "bizonyítékom" van is arra, hogy megtörténhetett. Én hinnék az apukámnak, hogy nem ő tette.

Laura a feleség is bízott, hitt a férjének, de az életük akkor is kisiklott az addigi boldog, családi-szeretetteljes idillből. 

Ahogy telt az idő, úgy lett a napnál is világosabb, hogy a három testvér a legszívesebben egymást ölné meg, mert mindenki fújt valamiért a másikra. Bethről tudjuk, hogy főleg a féltékenység, hogy a legkisebbnek mindene megvolt mindig és belőle lett is valaki. Nicole nyilván azért mindenki másra, mert lecsúszott és emiatt utálta magát, azt hogy gyenge, de azért a többieket, hogy nem segítettek rajta... vagy legalábbis, hogy nem hittek benne, hogy képes lehet letenni. Ami az ő esetében már tényleg valid dolog, viszont a sztori végére neki is legalább Happy End lesz!

Aztán ott van Michael, a legkisebb és legsikeresebb, akiről végül kiderül, hogy egy agresszív és valóban a gyilkos. Aki nem csak egy de több emberrel is végzett hirtelen felindulásból. Ahogy ezt akkor is tette gyerekként és azért jött vissza, hogy ez a titok örökre eltemetve maradjon. De a hajthatatlan Nicole és Beth, akik mindketten más ürügyből, de meg akarták tudni az igazságot, nos nem biztos, hogy erre számítottak. Az anyjuk a haláláig nem mondta el senkinek ezt a rémes titkot, de egy levélben több bizonyítékkal egyetemben megírta, amit persze csak az utolsóutáni pillanatban és azt is relatív véletlen tudtak meg. De minden jó, ha jó a vége elven a gyilkos elnyerte méltó büntetését és nem csak szimplán "meghalt", az olyan snassz lett volna a lányok élete pedig végre jó mederbe sodródott.

Tetszett az írónő írásmódja, a párbeszédek is nagyon életszagúak voltak. Szerintem fogok még tőle olvasni, talán a könyvhéten ki is választom tőle a következőt.

Olvass tovább!

Varga Orsolya - A Szabadság virágai

Kedves Naplóm!

Ugyan már régebben befejeztem Varga Orsolya - A Szabadság virágai című regényét, de még csak most jutottam el odáig, hogy írjak is róla. Kellett egy kis csend utána, mert bár jártam gimiben és volt töri órám is, most mégis testközelben éreztem az egész szabadságért való küzdelmet.

Csak az elnyomó zsarnokok hiszik azt, hogy ha csak egyetlen hangot engednek megszólalni, akkor a saját igazságuk abszolútum lehet.

Vannak könyvek, amik nemcsak történeteket mesélnek, hanem érzéseket is visszahoznak. Olyan érzéseket, amiket talán még sosem éltünk meg – de valahogy mégis ismerősek. Orsi regénye ilyen volt számomra. Nem azért fogott meg, mert “érdekel a történelem”, hanem mert hirtelen azt éreztem: ilyennek kellene lennie egy jó regénynek. Ami nem elmond valamit, hanem megéreztet.

A stílusa nem harsány, de annál pontosabb. Nem szórja a jelzőket, nem magyarázza túl a világot – épp csak annyit mutat, amennyi kell ahhoz, hogy a történet beléd szivárogjon. Az írása olyan, mint egy régi levél, amit porosan találsz meg egy fiók mélyén – és mégis, minden sora ma is él.

A párbeszédei természetesek, emberiek, és még a leghétköznapibb mondatok mögött is ott van egy kimondatlan súly. Néha egy pillantás, egy hallgatás, vagy egy mozdulat többet mond, mint egy egész monológ. Ettől lesz annyira élő az egész – nem érezzük, hogy „olvasunk”, hanem mintha ott lennénk.

Ez a történet nem csak az 1848–49-es szabadságharcról szól. Hanem arról, amikor a világ lángol körülötted, és te mégis próbálsz szeretni. Élni. Dönteni. Valakivé válni. Még ha közben minden egyes lépésed árulásnak számíthat. 

A regény az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején játszódik, Zabolán. Nem a fővárosban, nem a nagy csaták közepén – hanem ott, ahol a történelem hatása csendesebben, de legalább olyan erősen gyűrűzik be a hétköznapokba. Sokszor kerül elő a történelemórákon, de ritkán látjuk belülről. Ez a regény nem magáról az eseményekről szól, hanem az emberekről, akik ott éltek benne. Hogy milyen volt nap mint nap élni egy olyan korban, ahol a jövő bizonytalan, és minden döntésnek súlya van.

 Két fiatal szemszögéből látjuk ezt a világot: Ilka és Mihály.

Az olvasó nemcsak a forradalomról kap képet, hanem arról is, milyen érzés a periférián élni, ahol nem te hozod a döntéseket – de azok mégis rád hullanak vissza. Erdély ebben a történetben egyszerre gyönyörű és kegyetlen: tájként, otthonként, és háborús háttérként is fontos szereplő.

Ilka az a típus, aki inkább figyel, mint beszél – de amit elhallgat, abban néha több a súly, mint bármilyen szóban. Belülről gyötri elveszített szeretett családjának kérdése, hogy miért ragadta mindüket el, őt pedig miért hagyta élni... Mihály pedig nem tud csendben maradni: karakán, pimasz, szenvedélyes. A haza iránti szeretet hajtja, és később Ilka iránt érzett féltő szerelme az, ami még inkább égeti belülről. Kettejük története nem rózsaszín, nem romantikus értelemben vett “szerelem a háborúban” – hanem valami sokkal valóságosabb: amikor két ember az ellentétek ellenére is kapaszkodik egymásba és utat tör a szerelem ezekben a nehéz időkben is.

Ami engem leginkább megragadott, az az, hogy Orsi nem festi túl a karaktereket. Nincsenek hősi beszédek, nincsenek túlírva a konfliktusok. Minden életszagú. Ilka és Mihály hibáznak, tépelődnek, dühösek – és ettől lesz igaz minden rezdülésük. Egyikük sem tökéletes, de pont ez az, amitől annyira ismerősek.

Mihály nem klasszikus “szerelmes fiú”, hanem egy lázadó lélek, akiben lángol minden – a haza, az igazság, és aztán Ilka is. Ilka pedig nem passzív szemlélő – csak másképp küzd. Belül. Csendben. Erősebben, mint bárki gondolná.

Ez a könyv nem tanít, nem magyaráz – csupán eléd tesz egy történetet, amit nehéz lesz elfelejteni. Ahol a hűségnek ára van, a csend döntés, és a szabadság nem dísz, hanem veszély.

Ugyanazt a holdat nézzük, Ilka. Nézz fel az égre, és gondolj arra, hogy én is pontosan ugyanazt látom. Kicsit olyan így, mintha együtt néznénk.

Ne számíts klasszikus romantikus regényre. Ilka és Mihály kapcsolata nem a pillangók és virágok világa – inkább nyers, kimondatlan, néha fájdalmas. De ettől olyan valóságos. Mert ebben a világban nincs idő udvarolni, szavakat keresni. Itt a közelség is veszély, a gyengédség is bűn lehet. És mégis, pont ezek a lopott, csendes pillanatok azok, amik igazán megrendítőek. Amikor egy érintés többet ér, mint bármilyen szónoklat.

Nekem ez a könyv azt mutatta meg, hogy a legnagyobb dolgok gyakran a leghalkabb pillanatokban történnek. Hogy néha nem a kardrántás a bátorság – hanem az, ha kimondod, amit érzel. Vagy ha hallgatsz, amikor mindenki mást kiabál.

Ha szereted azokat a történeteket, amik nemcsak szólnak valamiről, hanem maradnak is veled, akkor ez a könyv neked való. 

Azt hiszem, a szabadság csak akkor ér valamit, ha van kivel megosztani.

Olvass tovább!

Rebecca Ross - Divine Rivals

Kedves Naplóm!

Mivel márciusban nagyon sok minden volt, dupla szülinap és egyéb szervezések, így nem igazán tudtam tartani a havi 2 könyv elolvasását, ugyanis megcsúsztam az egésszel. De talán nyáron lesz majd rá alkalmam, hogy bepótoljam egyik-másik hónapban.

Most egy újabb Rebecca Ross könyvet olvastam és a korábbival ellentétben az Isteni Riválisok egy nagyon szórakoztató, szívfacsaró és elgondolkodtató kötet volt. Ezen duológia másik kötetét biztos, hogy el fogom olvasni. Most már csak meg kéne venni... 

De immár belátom, hogy az emberek csak emberek, és mind magukkal cipelik a saját félelmeiket, álmaikat, vágyaikat, fájdalmaikat és hibáikat. Nem várhatom el, hogy valaki más tegyen teljessé engem – erre magamtól kell rátalálnom.

Igen, megint megpróbálok spoiler mentesen írni, az elején biztos, hogy menni fog, de végül úgyis el fog ragadni a hév és nem tudom tartani, hogy ne írjak le valami olyat, amivel elárulnék meglepő fordulatokat és hasonlók. Előre is bocsánat érte!

Az elején nagyon nehezen indult meg nekem a történet, mert kifejezetten nem izgatott fel ez a rivalizálásnak eladott szerkesztői/újságírói sztori. Valahogy nem éreztem meg benne a tényleges rivalizálást. De aztán elkezdődött a levelek megírásával valami kis varázslat, ami beszippantott, mert annyira szépen van megfogalmazva az egész könyv, hogy öröm volt a szememnek ilyen gyönyörű szavakat, mondatokat, fordulatokat olvasni. Csak, hogy értsétek, nekem az is oké, ha egy karakter szabadosan beszél, káromkodik és ilyenek, mert bírom... de ez irodalmilag is helyben van mégis modern, felfogható. Már csak ezért megérte elolvasni!

Iris a női karakterünk fiatal kora ellenére és a benne dúló érzelmek sokasága végett egy nagyon szerethető karakter.  Nem érzed azt, hogy éretlen lenne, bár tény, hogy a hirtelen döntései miatt mégis megvan ez a "még fiatal" megjelölés. Korán fel kellett nőnie, hiszen a bátyja beállt a seregbe harcolni, az anyja pedig ettől teljesen szétcsúszott és alkohollal folytatta a mindennapjait. Iris lett a kenyérkereső, pedig még az iskolát sem fejezte be. Szegények voltak, kilátástalanok, de bizakodva néztek az újabb nap elé, hogy mit tartogat számukra, hátha a szerencse beköveti az árnyékukat és jóra fordul minden. 

Illetve itt van nekünk Roman, a férfi karakterünk. A rivális, az, akit nem nevezünk nevén és szívjuk a vérét egész nap és utáljuk. Pedig nem ad okot rá, azon túl, hogy néha vannak olyan ... férfi megnyilvánulásai. Gazdagéknál másképp megy a szekér, másképp kell viselkedni és más az elvárás. Ez érződik is a karakteren, ez az ellentét kettejük között pedig beindítja az olvasóban az "enemies to lovers" fényjeleket. Szerintem az még nem spoiler, ha elárulom, hogy így lesz...

A háború, amiről szó is van. Ugye az Isteni riválisok címet viseli a könyv, ami egyébként így a végeztével úgy érzem sokkal jelentősebb, mint azt olvasatlanul gondolnánk. De cáfoljon meg az, aki olvasta már és szerinte semmi köze nincs a következő kötethez ezen címnek.

Szóval itt több istenség de főleg Dacre az alvilág istene kel haragra. Ideje korább az istenek irányították a világot, ők befolyásolták az emberek mindennapjait és élet-halál urai voltak. Majd Dacre szerelmes lett egy Enva nevű istenségbe, aki elvarázsolta őt és a vérengző vadállatot megállította. Sokáig béke honolt a világban, majd Dacre felébredt és keresve szerelmét - akinek csak mindig parancsolgatott, mutogatta szépségét és zenei tehetségét és mindenre kényszerítette - nem találta maga mellett istentelen haragra gerjedt és kopóival (csúnya szörnyekkel) a felszínen kereste őt. A kopók mindent is elpusztítottak, ami az útjukba állt s Enva harcba hívta zenéjével az embereket, hogy megállítsák az ismét pusztító Dacre-t. Talán így indul az egész történet, hogy amint Forestet elszólítja Enva és Iris magára marad, majd édesanyjuk halála után haditudósítónak áll, hogy megtalálja bátyját, akiről nem kapott hírt, mióta önként bevonult. 

Itt már aktívan levelezik Iris és Roman, persze kettejük közül csak a fiú tudja, hogy kinek a leveleire válaszol. Iris elég vakon van, bár tény, hogy semmi olyat nem árult el neki a másik, amiből rájöhetett volna, ha egy kicsit is ismerné őt. Sőt, inkább csak olyat mesélt neki, még ha ismerné se jöhetne rá belőle, hogy ő az. 

SPOILER ALERT!

Na és innentől válik lehetetlenné, hogy úgy meséljek róla tovább, hogy ne mondjak/írjak le valami végzetesen hatalmas spoilert. Szóval én... szóltam!

Leszögezem, hogy aránylag kevés könyv tud megríkatni, nos, ennek többszörösen is sikerült. Egyébként nagyon érzelmes vagyok, Sári meséin is képes vagyok sírni, ha figyelem, hogy mi történik ... de könyveknél még nem igazán tudok többet, mint 2-3 kötet, aminél könnyeztem, vagy ennyi érzelmet váltott volna ki belőlem, mint ez a kötet. Értem már, hogy miért ekkora a hype körülötte még így hónapok, évek után is.

Iris, amint a fronton van én teljesen kikészültem az izgalomba, hogy mikor történik valami olyan vele, hogy jaj. Meg a levelezés alatt is, hogy Roman végre mondja már el, hogy Ő az. Ami ugye ki is derül, hogy végülis megtörtént, csak Iris makacs módjára azt a levelet már nyilván nem olvasta. 

De nekem akkor is az adta meg az i-re a pontot, hogy utána ment haditudósítónak. Félrelökne az elvárásokat, az apja haragját kivívva Iris után ment, mert végre valahára belátta, hogy szereti. Hiszen tudjuk, hogy oviba is, ha meghúzod a lány haját, akkor ő az, aki tetszik neked. Kettejük civakodása megegyezik ezzel a tézissel. És bár Iris elkezd beleszeretni titokzatos levelezőpartnerébe ... hát imádom, hogy végül is ugyan abba a személybe szeret bele, csak nem tud róla. Persze a későbbi konfliktusuk ebből már nagyon gyerekes volt a lány részéről, de lehet csak én látom ezt bele és amúgy érthető reakciónak kéne lennie, de én a helyébe csak baromi boldog lennék. :D Ami végül lesz is - a sok halál, borzalom ellenére. 

Nagyon szerettem, hogy Roman ilyen védelmező egyén lett, még akkor is, ha köze nincs ahhoz, hogy milyen egy védelmező típusú férfi. De én látom benne az igyekezetet és igen, erre szükség is volt, hogy meg legyen fogalmazva minden tette, hogy miért. Miért ment utána, miért ugrott a gránát és a lány közé, miért ragaszkodott hozzá, hogy vele mehessen a frontra. Nagyon szerettem ezeket a részleteket, ami nekünk olvasónak már érthető de a másik főszereplő számára még nem. A folyamat, ahogy pedig összerakja a képkockákat, nagyon szép. 

Na de a fatal error számomra akkor is az volt, amikor a végjátéknál elszakad Romáktól Iris és csak sejtjük, hogy ki miatt. Majd ki is derül, hogy Forest az és jaj a szívem szakadt meg a leírt jelenettől, ahogy Roman próbál Irisék után szaladni a totál sérült lábával és végül kénytelen feladni mert nem tud felállni sem és a méreg is eltelítette a tüdejét. Na ott... ott nagyon sírtam. Be kellett csuknom pár percre a könyvet olvasás közben. És az abszolút pilot twist az egész könyvben, amikor kiderül Forest dezertálása innen is meg onnan is és az, hogy végül Dacre elviszi magával ROMANT!!!! HOGY MI?!?!?! Teljesen kész voltam miatta. Úgyhogy most megyek és vadászok Vinteden egy befejező részt.

[…] megérdemled, hogy szeressenek. Megérdemled, hogy most, még ebben a sötétségben is örömet érezz. És hogyha esetleg épp ez járna a fejedben… nem megyek sehová, csakis akkor, ha te mondod nekem, hogy menjek el, és még akkor is lehet, hogy egyezkednünk kell majd.

Olvass tovább!

Kedves Naplóm!

Befejeztem Kate Robb - Szerelem a végzetem című könyvét, amit nem gondoltam, hogy ennyire szeretni fogok, de nagyon tetszett! Picit hasonlított Ashley Poston - Hét év távolság című könyvére, de közben azért megvolt az "új" érzésem. Sajnálom, nem ment spoiler mentesen. :)

– Azt akarod, hogy menjek le a pincédbe, ahol senki sem hallja a sikolyaimat?

A francba. A fejemben sokkal kevésbbé hangzott hátborzongatóan. Nem megy túl jól.

Tulajdonképpen mind a két könyvben egy-egy fiatal lány a főszereplő (értsd a fiatalt ilyen 20 évei végén harmincas elején) akiknek az életük a karrier, nem vágynak családra, jól megvannak a maguk világában. Mindkettejüknek van egy futa nagynénje. Ez eddig siker recept. 

Gemma, történetünk hősnője egy csúnya szakítás után úgy dönt, hogy mi baja lehet Livi néni tippjétől, ha elvégeznek egy tisztító szerelmi rituálét. Nagyon úgysem hisz ebben egyikük sem, de részegen amúgy is jó mókának ígérkezik. Majd itt jön képbe a történet másik főszereplője egy szuper szexi pasi szerepében, Daxon (fú, első olvasatra író fura volt ezt a nevet olvasgassam). Dax Gemma legeslegjobb öribarija és nyilván titkon fülig bele van zúgva a csajba, aki persze ezt nem látja, de a sztoriban befejezik egymás gondolatát és olyan telepátia működik közöttük, hogy arra a való életben is minden tökéletes pár vágyik.

Dax belecsöppen ebbe a fura rituáléba és egy csók is elcsattan a két szereplő között, aminek következtében a másnap teljesen a feje tetejére áll Gemma életében. Ez volt az a rész, ami még hasonlított a Hét év távolságbanra, mert ott a lakás utazik az időben itt pedig !!SPOILER!! Gemma válik a multiverzum áldozatává mert egy olyan életében ébred, ahol az exével sose találkozott és jött össze, ezáltal a legjobb barátját sem ismeri. Na ez lesz a legfájóbb pontja akkor éppen, hiszen a családja ugyan olyan, az élete is nyomokban ugyan olyan - azon kívül, hogy nem egy lelketlen multinál dolgozik, hanem megvalósította önmagát és az álmát.

Innentől pedig a történet lényege az lesz, hogy Dax újra a barátja legyen és egy hónap múlva visszatérjen a régi életébe, mert újra elvégzi ezt a varázslatot, hogy vissza kaphassa őt. S végül így lesznek barátokból szerelmesek v é g r e valahára. Mert Gemma ráébred, hogy igazából szereti. Ebben az életükbe pedig annyira egymásra találnak, hogy bizony össze is jönnek és végeláthatatlan spicy jelenet közben kiderülnek a különbségek. 

A valós életében Daxnak is jól menő vállalkozása van, szuper kecóval, mindennel, amit csak akarhat. Itt viszont nem megy olyan jól a szekér, nincs elég pénz az üzletre, a kecóra meg végképp és amikor kigyullad a Kicks, akkor elszegődik az uncsitesójához adótanácsadónak?! és a pincéjébe költözik. Tiszta depis lettem, ahogy ezt olvastam, mert vállalkozóként tudom, ha nem megy a szekér nagyon rossz és kényszerítened kell magad, hogy valami olyat csinálj, amiből pénz jön és így nincs elég időd az álmaidra. Nagyon szar dolog. - Talán ezért is lépi meg Gemma azt, hogy bár nagyon jó ebben a világban Dax szerelmének lenni és tudni, hogy oda van érte és mindent megtenne, de ha nem megy vissza a jó idővonalra, akkor örökké ebbe a begyepesedett melóban marad, boldogtalan lesz és talán el is veszíti őt és önmagát. Így hosszú tépelődés árán, de Gemma megismétli a rituálét és bármennyire is szereti, de azt nem akarná, hogy ilyen életet kelljen élnie. 

Szerencsénkre ebben az életben is rájönnek, hogy szeretik egymást és nyilván egymáséi lesznek. Gemma pedig rájön, hogy ebben a világban kell az álmait kergesse, hiszen a másikban megtapasztalta, hogy igen ez működhet. 

Pont ezért szerettem a történetet, mert kicsit magaménak éreztem Gemma életét. Én is voltam magas beosztásban multinál és dolgoztam látástól mikulásig... de ha élheted az álmod, akkor ne add alább! :)

– Nem lesz semmi bajom. Csak egy dolgot tehetsz, és azt elég jól csinálod.
– Ó, igen? – Az arcommal még mindig hozzábújok, mert nem tudom, mit tennék, ha most találkozna a tekintetünk.
– Igen. Hogy itt vagy velem. Ez minden, amire szükségem van.

A spicy jelenetek miatt inkább 15-16 éves kortól ajánlanám olvasni, de tudjuk, hogy ma már 12 évesek is olvasnak dark romance könyveket, szóval... feel free, ha el akarod olvasni. :)

Olvass tovább!

Victoria Schwab - Egy kegyetlen dal (Verity szörnyei I.)

Kedves Naplóm!

Befejeztem az idei második @girlz.in.chapters olvasmányt, ami Victoria Schwab: Egy kegyetlen dal - Verity szörnyei I. része volt. Szerintem tudjátok, hogy az írónő írta az egyik kedvenc könyvemet is, az Addie LaRue láthatatlan életét, így nem volt kérdés, ha Schwab könyv kerül a kezembe, akkor nagyon valószínű, hogy tetszeni fog. Nos, ez nem spoiler: imádtam!

Ha valaki megkérdezné, hogy miképp írnám le egy mondatban a könyvet, valószínűleg azt mondanám neki, hogy lehetetlen csak egy mondatban összefoglalni. Viszont megpróbálnám és az így hangzana: Slowburn Rómeó & Júlia, ahol a szörnyek a méreg. Aztán persze ezt elmagyaráznám, hogy annyira mégsem fekete vagy fehér a történet és nem pontosan illik rá, hiszen nincs is benne szerelmi szál. Vagy mégis? Én éreztem a két főszereplő között, hogy valami történik... ;) 

Körülötte száz hang fecsegett, átbeszéltek egymás felett, alatt, mellett; úgy rétegződött, mint a zene, de a kadencia helytelen volt, inkább jazz, mint klasszikus, és amikor az agya megpróbálta felbontani, nem futamokat kapott, hanem szótagokat, nevetést és értelmetlen zajokat.

Tehát akkor fejtsük is ki, először spoiler mentesen!

A történet napjainkban játszódó fantasy (másnéven: urban fantasy), ami számomra komfort zsáner, így kifejezetten örültem, hogy ezt húztam ki a januári találkozó alkalmával. Verity városa két nagyobb részre oszlik, amit a Vonal választ el és tart fenn, hogy egyik oldalról se szökjön-menjen át az, akinek nincs ott keresnivalója. Két nagy család figyel a rendre: Harker oldala, ahol a medál birtokában biztonságban élhetnek az emberek a szörnyekkel, hiszen Callum Harker biztos kézben tartja a szörnyeket, így itt minden "szép & jó". A másik oldalon pedig Flynn veszi kézbe az irányítást, hogy megvédje az embereket a szörnyektől/szörnyeiktől. Sötétedés után nem ajánlott kint tartózkodni viszont egyik oldalon sem.

Hiszen a szörnyek teremnek, létrejönnek - egyszer csak lesznek, ha valaki elkövet egy igen rossz lépést. Például, ha megöl valakit. Így jönnek létre, gonoszságból és kegyetlenségből. Egy Corsai, aki árnyékként van definiálva igazából felzabálja az embert. A Malchai már sokkal kifinomultabb és számítóbb. Képesek logikusan gondolkodni, tervezni és nem csak azon jár az agyuk, hogy felzabáljanak. Főleg, hogy ők vérrel táplálkoznak. Ez a két szörny él Harker oldalán és erőfitogtatás címen egy malchai az ölebe. Ezek a lények nem bírják elviselni a tiszta vasat/ezüstöt, megbénítja, égeti őket így ezzel sakkban lehet őket tartani. Ezért is a Harker védelem jegyében ilyen medálok jelzik a védetteket, akik megvásárolták Harkertől a biztonságot.

Ami pedig a harmadik szörny típust illeti. A Sunaik sokkal inkább tudnak elvegyülni és emberinek tűnni. A legnagyobb katasztrófákból születnek és az a feladatuk, hogy megtisztítsák a világot. Összesen hárman vannak és Flynn oldalán harcolnak a "gonosz" ellen. Csupán az a kérdés, hogy mi számít gonosznak a szörnyeken kívül. A sunaik lelkekkel táplálkoznak. Ha meghallják a zenéjüket, katatón állapotba kerülnek az emberek és bevallják minden bűnüket mielőtt a lelkük örökre távozna. 

És innentől jön képbe Kate & August története. Harker & Flynn, mintha csak Rómeó & Júlia lenne.

Kate bizonyítani akarja, hogy ő ízig-vérig Harker lánya és bármit megtesz, hogy az apja végre elismerje ezt, ne csak a "vér kötelezze" a nevéhez, így az egykor kedves, mindig mosolygó lány egy szívtelen, badass girl személyiséget ölt magára és annyira jól megy neki, hogy már észre sem veszi, hogy nem önmaga. De meg kellett tanulja megvédeni magát, hiszen szörnyek járnak mindenhol. Hiába Harker, vagy pont azért, mert Harker de rá mindenki felfigyel mindenütt. Így mikor visszakerül Veritybe és az iskolába, ott is megmutatja, hogy ő kicsoda, mindenki félje csak! August pedig megkapja az első feladatát, amit Sunaiként kaphat és az ő pillangó lelkéhez idomodik is, hiszen ki hallott már arról, hogy egy szörny, nem akar szörny lenni és akár táplálkozni... 

Így esik, hogy August bekerül a gimiben és bár nem törekszik rá, de összebarátkozik Kate-el, akivel a történet folyamán cinkostársak lesznek, majd barátok. Ellenségekből szövetségesek.

Corsai, Corsai, karmos árnyék,
sok-sok foggal élve rág szét.
Malchai, Malchai, eszes gonosz,
véred issza és mosolyog.
Sunai, Sunai, szén a szeme,
lelkeket lop az éneke.
Szörnyek jönnek, szörnyek járnak,
és mindenkit felzabálnak!

Spoiler! Spoiler! Spoiler! Spoiler! Spoiler! Spoiler! Spoiler! 

Na innentől pedig képtelen vagyok úgy beszélni a könyvről, hogy ne legyen benne semmilyen szintű spoiler. Kérlek nézzétek el nekem, de számomra eddig ez a top olvasmány idén. Bár tudom, még csak 4 könyvet olvastam el, szóval nem volt nehéz ezt kiválasztani erre a szuper posztra. 

Ha valaki tovább merészkedett, akkor azt jelenti, hogy más olvasta, szóval üdv a klubban! Főleg, ha te is annyira szeretted, mint amennyire én szerettem ezt a könyvet. Vagy jobban, mert létezhet, hiszen a Schwabtérítők még nálam is jobban tudnak ódákat zengeni bármelyik könyvről, amit az írónő kiadott a keze ügyéből. De lehet ennek a végére érve már engem is annak fogtok tartani.

Ez a könyv az urban-fantasy rajongók számára egy letehetetlen mű. A dark fantasy elemeket is ötvöző történet, juj még most is izgatott vagyok, ha visszagondolok rá, milyen jó volt elolvasni.

Ugorjuk is át a korábbi kis bevezetőt, hogy újfent le kelljen írnom és jöjjön a velősebb része. :)

Kate hidegségét az elején tényleg csak annak tudtam be, hogy ez ilyen családi ártalom, de ahogy elmesélték az ő történetét is, akkor így beleszakadt a lelkem is, hogy szegénynek milyen megpróbáltatásokon kellett átmennie és úgy alapjáraton is, hogy mekkora veszteség érte és így is képes volt "jó" ember maradni. Mert hát tudjuk, hogy a Sunaik azok csak a gonosz/rossz/bűnös emberekből tudják a lelket elfogyasztani és Kate egészen addig, amíg véletlen valakit le nem lőtt nem volt bűnös lélek. 

A kitartása egyenesen bámulatos, ennyi akaraterő és életben maradási rutint csak az ilyen szuperhero karakterek mutattak eddig - gondolok itt olyanokra akiknek biztos van valami rejtett képességük, ami még nem látott napvilágot vagy olyan lénynek születtek, ilyesmi. De annyira éreztem, hogy nem mű szagú. Megszúrték - vérzett... sokáig és voltak más tünetei is, szóval nagyon adta, hogy azt érezzem ez tényleg meg tud történni. Még akár a szörnyeket is bekajálnám, hogy tényleg létrejöhetnek.

August pedig azért volt ennyire keblemre-ölelhető, mert ő nem akart szörny lenni. Csóri nem tehetett róla, hogy lett. Foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy ne kelljen annak lennie, de ez ellen úgyse lehet tenni csak együtt élni vele és alkalmazkodni. Nyilván butaság volt, hogy nem eszik. Ezt tudjuk, de kellett valami feszültség ami miatt jön majd az ok-okozat. Szóval ez a kettős nagyon jó párost alkotott, hiszen megmutatták a világnak, hogy amúgy a fekete az a fehér és fordítva. Ezt a barátságot (ami tuti valamilyen szinten szerelem lesz, annak kell lennie a második kötetben!!) nem szabad alábecsülni, mert bármennyire is sokáig nem bíztak egymásban mégis egymásra voltak utalva és mindent megtettek egymásért. Ez jól összekovácsolja őket. Pedig Kate megakarta ölni szegény Augustot vagy legalábbis az apja elé citálni. De nem tette, mert ő végtére is jóember és látja Augustban az "embert" nem pedig a szörnyet.

Ilsa is my spirit animal. Imádtam, ő a legbrutálisabb ha úgy vesszük, hiába állítják be Leót annak... Leó csak egy gyilokgépezet. De Ilsa a megtestesített halál-angyala. Szerettem nagyon, hogy emberi kötődéssel bírtak egymás iránt a testvérek, még ha gyakorlatilag csak azért neveztük őket annak, mert Sunaik. 

A csavar pedig, hogy Leó állt az egész mögött. Akartam is sejteni meg nem is. Azt hittem csak szimplán Sloan lázad mert szörny és elege van. Az már eszembe se jutott, hogy Leó segítette valamilyen szinten ezt a lázadást, de végtére is érthető volt a végére.

A második kötetben meg ezer tuti, hogy Sloan jön vissza, miután a végén tényleg azt írták, hogy a malchai életben maradt. Nyilván nem a noname lesz az, amelyik túlélte, hanem ez a pszichopata. Szóval készülök a háborúra, ami kitörni látszik. Ja és annak nagyon örültem, hogy Ilsa életben maradt, de így elképzelni se tudom, hogy neki hogyan tovább. Lehet megint ő lesz a bomba? Hm. Can't wait to read the next book. Szóval márciusban tuti elolvasom.

– Mi olyan vicces? – állt fel August. 
– Mit érez egy jóllakott Sunai? 
– Mi? 
– Lelkesedést!

Olvass tovább!