Diana Hunt - Ragadozók Háza

Diana Hunt – Ragadozók háza 

— Amikor a múlt újra kinyitja a száját

Amikor letettem az első kötetet, már akkor tudtam, hogy Diana Hunt világa nem fog csak úgy elengedni. És persze nem is engedett. A Ragadozók háza pontosan az a folytatás, amitől az ember nemcsak újra beleszeret ebbe a sötét, pszichológiai játékokkal teli univerzumba, hanem közben kicsit meg is roppan benne. 

Találkozik a tekintetünk, az övében ugyanazt látom, mint ami az enyémben lehet: félelem, vágy, fájdalom és az elkerülhetetlen tény, hogy mindketten súlyos árat fogunk fizetni.

Aki olvasta az első részt, tudja, hogy itt minden apró mozdulatnak, minden félmondatnak súlya van. Ebben a részben viszont a súly még nehezebb. A történet mélyebbre megy – nemcsak a karakterek fejében, hanem a múltjukban is. És az a múlt… nos, az harap.

Végig ott van az a fojtott feszültség, amitől olvasás közben szinte zúg a fejed, mert érzed, hogy valami készül. Hunt mesterien adagolja a sötétséget: hol csak egy árnyalattal lesz sűrűbb a levegő, hol meg egyszerűen rád csapja az ajtót, és te ott maradsz a sötétben, egyedül a gondolataiddal.

Karakterek, akik végre nem csak túlélnek – hanem változnak is!

A Ragadozók háza egyik legnagyobb ereje, hogy a szereplők fejlődnek – de nem idealizált módon. Nincs hősies felemelkedés, inkább apró, néha fájdalmas elmozdulások.

Látjuk, hogyan küzdenek a múltjukkal, hogyan próbálnak más döntéseket hozni, és mégis mennyire nehéz kiszakadni a saját sötétségükből.

Az első kötetben még sokszor sodródnak, itt viszont már tudatosan próbálnak irányítani.

Olyan fejlődés ez, amitől az ember egyszerre reménykedik és szorong. Mert látod, hogy tanulnak… de azt is, hogy a seb, amit hordoznak, nem fog csak úgy begyógyulni. Főleg, ha William példáját nézem... ajj!

Gyerekként a hősöket szerettem , de ahogy felnőttem, megértettem a gonosztevőket, akiktől mindent elvették.

Két kötet, egyre mélyülő világ

Az első rész inkább a felfedezés volt – megismerni a szabályokat, a sötétség logikáját, és persze a karaktereket.

A második viszont már szétszedi mindezt. Olyan, mintha Dia azt mondaná: „oké, most, hogy ismered a világomat, nézzük meg, mennyit bírsz el.”

A világ itt már nemcsak háttér, hanem aktív szereplő. Minden helyszín, minden visszatérő szimbólum új értelmet kap, és közben lassan, alattomosan mindent a végkifejlet felé tol.

És aztán jön a vége...

Az a bizonyos - szerintem - cliffhanger. Az a „Neeee, ezt most így nem lehet abbahagyni!” típusú befejezés, amikor konkrétan ránézel az utolsó oldalra, hátha maradt még valami. És nem, nem maradt. Csak a döbbenet... Dia, ez nem ér!!

Pontosan tudja, hol kell félbeszakítani mindent, hogy az olvasó egyszerre legyen dühös, izgatott és totálisan lebénulva a sokktól.

Szóval a vége nem lezár, hanem kinyit – egy újabb ajtót, amin kénytelen vagy majd belépni a következő kötetben. Egy igazi „OMG!”-pillanat, ami után az ember vagy némán ül percekig, vagy csak annyit tud mondani: „Na jó, ez most durva volt.”

Olvass tovább!

Kristen Ciccarelli - Heartless Hunter (Szívtelen vadász I.)

Kristen Ciccarelli: Heartless Hunter — amikor a vadász és a boszorkány egymás tükörképei.

Vannak könyvek, amelyek nem csupán egy történetet mesélnek el, hanem hangulatot teremtenek. Illatot, színt, rezgést. A Heartless Hunter pontosan ilyen volt számomra — egyszerre sötét és kifinomult, vérvörös és aranyfényű, mint egy bálterem, ahol minden mosoly mögött árnyék lapul.

Amikor kézbe vettem, még nem sejtettem, hogy ennyire beszippant. A borító, a cím és a „witch hunter” motívum alapján valami klasszikus romantikus fantasyra számítottam, de hamar kiderült, hogy sokkal mélyebb, mint amire készültem.

Egy világ, ahol a vérnek ára van!

A történet egy különös, viktoriánus hangulatú világban játszódik, ahol a mágia tiltott, a boszorkányokat üldözik, és a társadalmi hierarchia kegyetlenül szoros keretek közé zárja az embereket. A gázlámpák fénye, a bálok csillogása és a titkok súlya együtt teremtik meg azt a fojtott, mégis varázslatos atmoszférát, ami végigkíséri a regényt.

Ebben a világban a mágia nem kecses vagy tündérmesébe illő — inkább nyers, fájdalmas és veszélyes. Vérrel működik, és minden használata következményekkel jár. Ez a részlet különösen tetszett: a varázslat itt nem menekülés, hanem teher, amiért fizetni kell.

Rune és Gideon – a fény és a sötét határán

A középpontban Rune Winters áll, aki nappal a társasági élet csillaga, éjszaka viszont a titokzatos Bíbormoly, aki a boszorkányok védelmezője. Kettős élete folyamatos feszültséget hordoz — minden mosolya mögött ott bujkál a félelem, hogy lelepleződik.

Vele szemben Gideon Sharpe, a Vérőrség kapitánya, aki minden erejével azon dolgozik, hogy elkapja a molyt — mit sem sejtve arról, hogy éppen őt üldözi, akit lassan megkedvel. Kettejük kapcsolata egy hosszú, lassan izzó párbaj. Vonzalom és gyanakvás keveredik benne, miközben egyikük sem meri kimondani, amit valójában érez.

A legjobban talán azt szerettem bennük, hogy nem egy idealizált szerelmi történet részesei, hanem két megtört ember, akik a saját meggyőződésükben próbálnak hinni — egészen addig, amíg a másik el nem bizonytalanítja őket.

A Heartless Hunter ereje az atmoszférában rejlik. Minden jelenet tele van feszültséggel — nem a gyors események miatt, hanem a kimondatlan érzések miatt, amik a sorok között vibrálnak. A szerző lassan, de biztosan húzza be az olvasót, miközben minden fejezet újabb titkot sejtet.

A romantikus szál nem harsány vagy túlzó. Inkább finom, fokozatosan épülő, amitől minden érintés és pillantás sokkal nagyobb súlyt kap. Ez a lassú égés az, amitől végül nehéz letenni a könyvet.

Ebben a történetben nincsenek igazi hősök vagy gonoszok. Minden szereplő a saját igazát követi, még ha ezzel másokat el is pusztít. Rune sem makulátlan megmentő, Gideon sem hidegvérű szörnyeteg. Inkább két ember, akik máshonnan indulnak, de ugyanazt keresik: a szabadságot, és önmaguk megértését.

A könyv végére azt éreztem, hogy ez a történet nem a szerelemről szól a szó romantikus értelmében, hanem az önazonosságról. Arról, hogy mennyire nehéz megmaradni annak, aki vagy, miközben a világ mindent megtesz, hogy elrejtsd magad.

A Heartless Hunter számomra nem csupán egy történet volt, hanem egy érzés. Egy emlékeztető arra, hogy a szerelem néha nem megváltás, hanem próbatétel — és hogy néha a legmélyebb sebeket nem a kardok, hanem a szavak ejtik.

Olvass tovább!

Diana Hunt - Prédák Háza

Kedves Naplóm!

Befejeztem Diana Hunt Prédák háza című könyvét, és azt kell mondanom, egyre jobban élvezem a magyar írók tollából születő történeteket. Évekkel ezelőtt még Vass Virágot és Tisza Katát olvastam éjjel-nappal, aztán valahogy eltűntek a magyar szerzős könyvek az életemből – vagy én nem találtam meg azokat, akik igazán megérintenek. Ez Kővágó Sára könyvei után változott meg bennem, és egyre inkább nyitok a hazai írók felé. Így került a kezembe Diana Hunt első kötete is.

Szerencsére nálunk a könyvtár szuperül működik: naprakész az új megjelenésekkel, és sok könyv már a megjelenés után 1–2 héttel kölcsönözhető. Van egy külön polc a friss sikerkönyveknek – idén megjelent, sokszínű válogatás, amit folyamatosan frissítenek. Őszintén, ezek mellett a könyvárak mellett lehet, hogy egyre gyakrabban fogok könyvtárba járni… A legjobb könyvek pedig, amik igazán „megfognak”, előbb-utóbb úgyis hazaköltöznek a polcomra.

„A bizalom halálos játék, ha mindenki álarcot visel.”

Rég nem olvastam olyan könyvet, ami ennyire beszippantott volna. A Prédák háza az a fajta történet, amit este még „csak egy fejezet” ígéretével nyitsz ki… aztán azon kapod magad, hogy hajnali kettő van, és még mindig olvasol.

A történet középpontjában Elizabeth áll, aki bekerül a különleges Carnivora Akadémiára – egy helyre, ami elsőre elit iskolának tűnik, valójában azonban tele van titkokkal, hazugságokkal és játszmákkal, amelyekből nincs menekvés. Egy nap furcsa üzenetet kap, és ezzel valami elindul: barátból ellenség lesz, a bizalom pedig fegyverré válik. A könyv lassan, szinte alattomosan építi a feszültséget. Az első fejezetekben csak sejtet, de mire észbe kapsz, már a történet sűrűjében vagy, és fogalmad sincs, kinek hihetsz.

Ami külön tetszett, hogy a karakterek nem tökéletesek. Elizabeth hibázik, néha naiv, néha makacs – de ettől lesz valóságos. Williamről pedig soha nem tudtam eldönteni, melyik oldalon áll, és ez a bizonytalanság végig ott motoszkált bennem.

A szereplők közül senki sem egyértelműen jó vagy rossz. Mindenki titkol valamit, hordoz egy sebet, és minden döntés mögött ott lapul egy múltbéli árnyék. Az írónő pontosan tudja, mikor kell elengedni egy részletet – mindig csak annyit mutat, hogy tovább akarj olvasni.

Talán pont ez teszi igazivá: hogy bármelyikünk lehetne Elizabeth helyében. És talán ez a könyv legijesztőbb kérdése: Te kiben bíznál, ha mindenki titkot rejtegetne?

A mellékszereplők közül sokan csupán árnyékok, de pont ettől működik a regény. A Carnivora Akadémia szinte élő organizmusként viselkedik: a falak között, de a karakterek között is érezhető a hatalmi hierarchia, a versengés és a kimondatlan félelem.

A romantikus szál nem rózsaszín köd, hanem feszültség, vágy és bizalmatlanság keveréke. Elizabeth és William kapcsolata az a fajta dinamikus, kiszámíthatatlan viszony, amit egyszerre imádsz és gyűlölsz olvasni. Nincs köztük semmi idill, csak a kimondatlan vágy és a hatalom finom játéka – ettől lesz minden pillanatuk nyugtalanítóan valóságos.

A Prédák háza nem csupán egy dark academia-történet vagy thriller – inkább egy pszichológiai játszma, ahol mindenki próbál túlélni. Nem mondom, hogy hibátlan: az eleje lassabban indul, és néha frusztráltam Elizabeth döntésein, de a végére minden összeállt, és csak ültem, hogy „oké, ezt most feldolgozom”.

Ha szereted a sötétebb hangulatú, titkokkal teli történeteket, ahol a karakterek emberiek, esendők és kiismerhetetlenek, akkor ez a könyv neked való.

Olvass tovább!

George Eliot - Mrs. Casaubon és a római út (Middlemarch II.)

Kedves Naplóm!

Befejeztem egy újabb könyvet a nyár folyamán és hoztam róla egy kis beszámolót, íme:

Egyszerre annyi sokat látok, de a felét sem értem. Az ember mindig olyan ostobának érzi magát ettől. Fáj, amikor valamit szépnek mondanak, én meg egyáltalán nem érzem annak. Így lehet vele a vak, amikor az égről mesél neki valaki.

George Eliot monumentális regényének második része (Mrs. Casaubon és a római út) újabb árnyalatokkal gazdagítja a Middlemarch világát, miközben három, látszólag külön futó, de mélyebb szinten mégis összekapcsolódó történetszálra összpontosít.

Az első ilyen szál Fred Vincy alakja köré épül. A fiatal, könnyelmű Fred sorsa egyfajta generációs tükör: miközben bizonytalansága, felelőtlensége és önkeresése sok bosszúságot okoz környezetének, mégis van benne valami őszintén emberi és szerethető. Eliot nem kíméli hősét, de nem is hagyja veszni – inkább megmutatja, hogy a gyengeség és a vágyak hogyan formálják az emberi jellemet.

Ezzel párhuzamosan Dr. Lydgate története egyfajta intellektuális-erkölcsi kihívást jelenít meg. Az új orvos hivatása iránti lelkesedése, friss szemlélete és szakmai hitvallása kontrasztban áll a városka megszokott orvosi gyakorlatával. Lydgate nemcsak szakmai reformer, hanem az emberi haladás képviselője is, akit a környezet hol kíváncsian, hol gyanakodva figyel. Ez a szál erősen társadalomkritikai éllel bír: Eliot az orvosi hivatás kapcsán a haladás és a konzervativizmus örök konfliktusát mutatja meg.

A rész talán legdrámaibb rétege Dorothea Casaubon római útja. A nászút, amelynek a romantikus beteljesülés helyszínének kellene lennie, valójában kiábrándító tapasztalat. A fiatal nő lelkesedése, spirituális és intellektuális törekvései ellentétben állnak férje, Casaubon hideg, szinte önző szellemiségével. A római környezet Eliotnál nem pusztán díszlet: a történelmi múlt, a monumentális épületek és a művészetek fensége mind azt hangsúlyozzák, hogy Dorothea vágyai nagyobbak és igazabbak, mint amit házassága képes betölteni.

Belső fény áradt ebből a mosolyból, a fiatalember finom bőre ragyogott tőle, a szemét is elérte, játszott arcának minden ívével és vonalával.

A három szál egymás mellett haladva az emberi élet különböző lehetőségeit és zsákutcáit jeleníti meg. Fred könnyelműsége, Lydgate eszménykeresése és Dorothea csalódása együtt rajzolják ki Eliot nagy kérdését: hogyan találhatja meg az ember a saját útját egy olyan világban, amely tele van társadalmi elvárásokkal, hagyományokkal és kompromisszumokkal?

Eliot prózája továbbra is mélyen elemző, sokszor ironikus, de mindig együttérző. A második rész után az olvasó egyszerre érzi magát elgondolkodtatva és megérintve: ezek a sorsok nemcsak a viktoriánus Anglia történetei, hanem az emberi lélek örök dilemmái.

Kinek ajánlom?
Ezt a kötetet mindazoknak szívesen ajánlom, akik szeretik a klasszikus irodalmat, és nyitottak a lassabb, mélyebb lélektani ábrázolásra. Eliot nemcsak történetet mesél, hanem karakterek belső világát és társadalmi dilemmáit bontja ki, ezért főleg azoknak való, akik élvezik a részletgazdag jellemrajzokat és a társadalomkritikai rétegeket. Ideális választás irodalomkedvelőknek, egyetemistáknak, vagy bárkinek, aki szeretne elmerülni a 19. századi Anglia intellektuális és érzelmi világában.

Köszönöm KNW kiadó a recenziós példányt, alig várom a következő részt! 

Végül is az igazi látás belülről jön; egy festmény viszont nem változik, és kitartóan visszabámul, lett légyen az bármilyen tökéletlen. Úgy érzem, hogy ez különösen a nők esetében van így. Egy festményen egy nő mintha csak egy színes és üres színes folt lenne! Hiába vársz, nem fog mozdulni, nem fog beszélni. Pedig minden nő máshogy veszi még a levegőt is, és pillanatról pillanatra változik.

Olvass tovább!

Rebecca Ross - A megbűvölt folyó

Kedves Naplóm!

Még a @girlz.in.chapters júliusi találkozójára választottuk ezt a könyvet és bár nem akartunk fantasyba nyúlni, mégis sikerült. Egy kicsit mesélek is a vegyes érzéseimről Rebecca Ross - A megbűvölt folyó című regényével kapcsolatban.

A kezünk ugyanúgy tud lopni, ahogyan adni is. Árthatunk vele másoknak, de vigaszt is nyújthatunk. Okozhatunk sérüléseket és gyilkolhatunk, vagy gyógyíthatunk és megmenthetünk másokat.

Egy sziget, ahol a szél is mesél

Amikor először megláttam A megbűvölt folyó borítóját, tudtam, hogy ez a könyv kell. Nem titok, hogy akkor is megvettem volna, ha nem ezt a könyvet olvassuk el.

A történet Cadence szigetére visz, ahol minden apró rezdülésnek jelentősége van. Itt a dalok nemcsak a szívet szólítják meg, hanem a szellemeket is. A kendők nem csupán díszek, hanem védelmezők, és a pletykák – mintha magától értetődő lenne – a szél szárnyán szállnak.

Jack tíz év után tér vissza ide, egykori otthonába, ahol Adaira – gyerekkori riválisa vár rá és együtt kell megoldania több eltűnt kislány rejtélyét. A közös munka azonban nemcsak a titkokat hozza felszínre, hanem a múlt sebeit, a ki nem mondott szavakat, és azt a feszültséget is, ami talán sosem múlt el igazán kettejük között. Adaira karaktere számomra túl volt misztifikálva, hiszen kaptunk egy tökös vezetőnek született lányt, aki még maga sem érezte úgy, hogy erre az útra lépne, mégis megteszi, ha kell. Ez a kettősség teljes mértékben átjött és emiatt nem tudtam hovatenni. Bizonytalan volt meg nem is. 

Ez nem az a könyv, amit egy kávé mellett egy délután alatt felfalsz. Nekem egy hónap volt, mire kiolvastam, bár tény, hogy időm se sok volt éppen. A megbűvölt folyó inkább olyan, mint egy lassan kibomló dallam: először csak finoman szól, aztán észrevétlenül körbefon, és amikor véget ér, egy darabja benned marad. De a kötet második felétől, amikor már nem a világ megismerése volt a fő célja az írónőnek, akkor faltam. A történet nem siet – hagy időt, hogy megszeresd a szereplőket, hogy ismerőssé váljon a part menti szél, hogy lásd a ködben a sziget körvonalait.

A karakterek mind életre kelnek: Jack bizonytalansága, Adaira eltökéltsége, Sidra melegszívű bölcsessége, Torin hallgatag ereje – mind-mind úgy épülnek egymásra, mint a tenger hullámai. A romantika finoman van jelen, nem tolakszik, hanem lassan, szinte észrevétlenül nő ki a történetből.

Amiért szerettem:

A hangulat szinte tapintható – éreztem a sós levegőt, hallottam a dallamokat. A világépítés gazdag és mégis lírai.

Tényleg, imádtam, hogy olyan szintű részletgazdaság jellemezte a könyvet, hogy ott voltam. Az orromban éreztem a sós levegőt, ahogy a fa indája rátekeredik a lábamra és a Víz szellemének érdes tapintását. Egyszóval zseniális volt!

Nem csak a főszereplők, hanem a mellékszereplők története is érdekes.

Bevallom Sidra és Torin történeti szála sokkal jobban megérintett és érdekelt, mint maga Jack és Adaira vonala. Talán csak az anyai nézetek miatt éreztem így, lehet, hogy jobban tetszett az a felállás, ahol a férfi férfiasabb (értsd: a könyvben Jack a főszereplő elég bizonytalan, relatív félénk - bár ez jól fejlődött, egy zenész abban a korban, amikor kovácsok és harcosok is léteztek na. Plusz Adaira keménysége sem tetszett, de azt fentebb már írtam miért.) — Ellenben Torin fejlődése csillagos ötös lett. Szerettem, hogy ez az erős férfi, aki életét adná a szigetért és akiket véd megtörik és rájön olyan dolgokra, hogy attól, ha fél önmagától és félti a családját még nem lesz gyenge. Ebben van egy kis "jóútra térő rosszfiú zsáner", még ha valójában ő nem is rosszfiú.

Ami miatt nem mindenkinek való:

• A tempó lassú – nagyon lassú.

• A mágia rendszere inkább érzés, mint racionális szabályrendszer.

Én annak idején azt hittem, hogy az otthon az egyszerűen egy hely. Négy fal, ami éjjelente körülvesz, amíg alszol. De tévedtem. Az otthon nem egy hely. Az otthont emberek jelentik. Együtt lenni azokkal, akiket szeretsz. Sőt, talán még azokkal is, akiket gyűlölsz.

Amikor becsuktam, kicsit úgy éreztem, Cadence valahol tényleg létezik – és ha nagyon figyelek, talán meghallom a sziget dalát a szélben.

Olvass tovább!